Lexikon

olyan terület, melynek valamelyik elemében vagy fázisában a kockázatos anyag koncentrációja meghaladja a szennyezettségi határértéket. vegyi anyagokkal, veszélyes hulladékokkal szennyezett terület az adott területhasználat mellett elfogadhatatlanul nagy környezeti kockázatot jelent az emberre és/vagy az ökoszisztémára, csökkenti a terület értékét és esztétikai hatása is káros. A szennyezettség eredetét tekintve lehet ipari vagy mezőgazdasági, illegális vagy legális hulladéklerakásból származó, szállítás, közlekedés, katonai használat, háborúk eredménye, stb., származhat pontforrásból vagy szétszórt (diffúz) forrásból. Magyarországon a szennyezett területek nagyobb része öröklött, a múltból ránk maradt, állami tulajdonban lévő, így az állam felelősségi körébe tartozó terület, kisebb része újkeletű: baleset, kockázatos technológiák használata, gondatlanság miatt létrejött; ezekért a tulajdonos felelős. A szennyezett terület kockázatának nagyságát a szennyező vegyi anyag koncentráció (PEC) és a területhasználattól függő, károsan még nem ható vegyi anyag koncentráció (PNEC) hányadosa adja meg (RQ, HQ). szennyezett terület kockázatának kezelése magába foglalja a számbavételt, az állapotfelmérést, a környezeti kockázat felmérését, a beavatkozás sürgősségének meghatározását, végül a kockázat elfogadható mértékűre csökkentését szolgáló intézkedést. A beavatkozás sürgőssége függ a terület érzékenységétől, ill. használatától: prioritást élveznek a vízbázisok és a potenciális vízbázisok, a mezőgazdasági és lakóterületek. A beavatkozás jelentheti a terület használatból való kizárását, használatának korlátozását (PNEC növelése) vagy remediálását (PEC csökkentése). A szennyezett terület kockázatának kezelésére a világ legtöbb országában nemzeti programokat indítottak: USA: "Superfund"; NSZK: "Altlasten"; Magyarország: "Nemzeti Kármentesítési Program". Ezek az átfogó programok a szennyezett területkel kapcsolatos jogi és gazdasági háttér, a politikai és irányítási rendszer, a tudományos ismeretek és a környezetvédelmi technológiák nagymértékű fejlődését váltották ki.

szennyezett terület környezeti kockázatának nagyságát a szennyező vegyi anyag koncentráció (PEC) és a területhasználattól függő, károsan még nem ható vegyi anyag koncentráció (PNEC) hányadosa adja meg (RQ, HQ). szennyezett terület kockázatának kezelése magába foglalja a számbavételt, az állapotfelmérést, a környezeti kockázat felmérését, a beavatkozás sürgősségének meghatározását, végül a kockázat elfogadható mértékűre csökkentését szolgáló intézkedést. A beavatkozás sürgőssége függ a terület érzékenységétől, ill. használatától: prioritást élveznek a vízbázisok és a potenciális vízbázisok, a mezőgazdasági és lakóterületek. A beavatkozás jelentheti a terület használatból való kizárását, használatának korlátozását (PNEC növelése) vagy remediálását (PEC csökkentése). A szennyezett terület kockázatának kezelésére a világ legtöbb országában nemzeti programokat indítottak: USA: "Superfund"; NSZK: "Altlasten"; Magyarország: "Nemzeti Kármentesítési Program". Ezek az átfogó programok a szennyezett területkel kapcsolatos jogi és gazdasági háttér, a politikai és irányítási rendszer, a tudományos ismeretek és a környezetvédelmi technológiák nagymértékű fejlődését váltották ki.

a környezetben elfogadhatatlan kockázatot jelentő vegyi anyag koncentráció jelenléte.

a vegyi anyag küszöbkoncentrációja, melynél nagyobb érték már elfogadhatatlan kockázatot jelent környezeti elemben, élelmiszerben, kozmetikumban, stb.
Szabályozási célú szennyezettségi határértékek a vegyi anyag általános kockázatát, vagy veszélyességét tükrözik, mely az anyag sajátos tulajdonsága. A magyar szabályozásban használt általános határérték Magyarországon bárhol alkalmazható érték. Ilyen például a magyar szabályozásban a felszín alatti vizekre és a földtani közegre előírt "B" szennyezettségi határérték. A jogszabályokban lefektetett határértékek konzervatív értékek, melyektől a helyszín és a használat függvényében el lehet térni.
környezeti elemekre vonatkozó helyszínspecifikus határértékek nagysága függ a területhasználattól, illetve a területhasználatból adódó receptoroktól. Ennek az értéknek is az anyag káros hatása és a helyszíntől és a használattól függő kockázata adja az alapját, melyet egyedi felméréssel határozhatunk meg. Következménye, hogy ugyanaz a szennyezőanyagkoncentráció más kockázati értéket, ezért más határértéket eredményez egy óvodában és egy ipari területen. Menedzsment következménye, hogy forrásainkat a legkockázatosabb esetekre fordíthatjuk (pl. óvoda).

jogszabályban, illetve ennek hiányában hatósági határozatban meghatározott olyan szennyezőanyag-koncentráció, illetve egyéb minőségi állapotjellemzők olyan szintje a felszín alatti vízben, a földtani közegben, amelynek bekövetkeztekor a földtani közeg, a felszín alatti víz szennyezettnek minősül, figyelembe véve a felszín alatti víznél az ivóvízminőség és a vízi ökoszisztémák, továbbá a felszín alatti víztől függő szárazföldi ökoszisztémák igényeit, földtani közeg esetében pedig a talajok többes rendeltetését és a felszín alatti vizek szennyezéssel szembeni érzékenységét.

az a természetes vagy jogi személy, aki a környezetet szennyezi.

az a vegyi anyag, amely a környezetben a szennyezettségi határérték felett fordul elő. szennyezőanyag minden, hatását tekintve veszélyes elem, vegyület v. anyag, amely az adott közegben (talaj, víz, levegő) természetes körülmények között nem fordul elő vagy a természeteshez képest más eloszlásban fordul elő és fizikai, kémiai, biológiai vagy radiológiai hatása veszélyezteti a környezetet és az emberi egészséget. A szennyezőanyag eredetét tekintve lehet természetes vagy antropogén. Tipikus légszennyező anyagok: NO_x, SO_2, CO, CO₂, fluorid, ózon, dioxinok, sav-, oldószer- és vegyszergőzök. Fő forrásaik a tüzelés, a belső égésű motorok, a hulladéktárolás és -kezelés, valamint a technológiai folyamatok kibocsátása. A víz és a talaj szannyezőanyagai széles kört ölelnek fel. Ezek nagy része káros biológiai hatásával veszélyezteti a környezetet (vegyszerek, veszélyes hulladékok, toxikus v. mutagén hatást kiváltó anyagok stb.), másik része puszta fizikai jelenlétével is veszélyeztetheti az ökoszisztémát. A vízbe jutó motorhajtó-anyagok (benzin, gázolaj), ill. kenőanyagok (kenőolajok, kenőzsírok) pl. vizes közegben a felszínen úszó hártya, emulzió v. diszkrét csepp formájában jelennek meg. Az úszó réteg megakadályozza a víz oxigén-utánpótlását, az emulzió és az olajcsepp a vízi szervezetek légzőszerveire (halak kopoltyúja) tapadva fulladást okoz. A vízmederben leülepedett olaj a vízbeszivárgást gátolja, a talajba kerülve pedig gátolhatja a talajmikroflóra működését. Élővizeinket leggyakrabban veszélyeztető szennyezőanyagok a nitrát és a foszfát, a toxikus fémek, a peszticidek, a fenolok és fenolszármazékok, a tenzidek és az oldószerek. A talaj tipikus szennyezőanyagai a nitrát, a toxikus fémek, a cianidok, a szénhidrogének, a klórozott szénhidrogének, a fenolok és fenolszármazékok, a peszticidek, a tenzidek, a policiklikus aromás szénhidrogének (PAH), a poliklórozott bifenilek (PCB) és a dioxinok. A környezetbe kibocsátott szennyezőanyag terjedése, környezeti elemekbe jutása és a környezeti fázisok közötti megoszlása fizikai-kémiai tulajdonságaitól függ. Az illékonyak elsősorban a levegőt és a talajlevegőt szennyezik, a vízoldhatóak a felszíni és felszín alatti vizeket veszélyeztetik, a nagymolekulájú, hidrofób anyagok pedig a talaj és a felszíni vízi üledékek szilárd fázisához kötődve terjednek és fejtik ki hatásukat vagy immobilizálódnak, "kémiai időzített bombaként" veszélyeztetve környezetünket.

a szennyezőanyagok a szervezetbe kerülve átalakuláson, biotranszformáción eshetnek át, főként, ha azonosak vagy hasonlóak más, nem veszélyes természetes anyagokhoz vagy ha a szervezetbe rendszeresen bekerülő xenobiotikumokról van szó, melyhez aszervezet adaptálódott. Ezek bejutnak az anyagcsere-folyamatokba, fizikai-kémiai változásokon, enzimes átalakításon, bontáson esnek át. Egy sor szerv és szövet végez méregtelenítést, így a bél, a tüdő, a vese, a bőr és a máj. A biotranszformáció általában két lépésben játszódik le. Az elsőben egy elsődleges termék jön létre oxidáció, redukció vagy hidrolízis útján. A másodikban általában vízoldható vegyületekhez kapcsolódnak, pl. glicin, cisztein, glutation, szulfátok, majd konjugátum formájában mennek tovább az endogén anyagcsere utakon vagy kerülnek kiválasztásra.

a szennyezőanyag mobilitásának csökkentése, vagyis immobilizációja azért lehet kockázatcsökkentő környezetvédelmi megoldás, mert segítségével lecsökkenthető a káros hatásokért felelős, oldható, mozgékony, biológiailag felvehető szennyezőanyag mennyiség.
Az immobilizáció általában a mozgás, a mozgékonyság lecsökkentését vagy megszüntetését jelenti a biotechnológiákban: enzimek, reagensek, vegyi anyagok, szennyezőanyagok szilárd felülethez, pl. hordozóhoz kötését, szilárd mátrixba ágyazását vagy olyan fizikai és/vagy kémiai átalakítását, mely az illékonyságot, oldhatóságot, deszorpciós képességet csökkenti, ezzel megakadályozza a környezetben való terjedést és a fizikai-kémiai és biológiai hozzáférhetőséget.
immobilizáción alapuló környezetvédelmi technológiák bármely szennyezett környezeti elem és fázis esetében alkalmazhatóak. Levegő, és vízszennyezettség esetében a szennyezőanyag immobilizációja jelentheti a szilárd fázison való megkötését szűréssel vagy kicsapását kémiai átalakítással vagy hűtéssel, tehát a szennyezőanyag fázisok közötti megoszlásának a kevéssé mozgékony fázisok felé történő eltolásával. Az immobilizálás a másik oldalon a levegőből, ill. a vízből való eltávolítást eredményezi.
Szennyezett talajra mind in situ, mind ex situ remediációs technológiaként alkalmazható. talajnál az immobilizáció nem kapcsolódik a szennyezőanyag eltávolításával, de a környezeti kockázat lényegesen csökkenthető: a továbbterjedés valószínűsége csökken és a biológiai hozzáférhetetlenség eredményeképpen a hatás kifejtése lehetetlenné válik.
immobilizáción alapuló talajkezelési technológia célja annak elérése, hogy az immobilizáció nagy valószínűséggel irreverzibilis legyen. Leggyakrabban toxikus fémekkel és perzisztens szerves anyagokkal szennyezett talaj kezelésére alkalmazzák.
Technológiai megoldások:
1. Fizikai-kémiai stabilizálás: szilárdítással, beágyazással, pl. beton, gipsz, bentonit, bitumen, polimerek felhasználásával;
2. kémiai stabilizálás: oldhatatlan kémiai forma létrehozása a pH beállításával, pl. meszezés, CaCO₃ talajra alkalmazása; oxidációval, pl. ózon, hidrogénperoxid hatására szerves szennyezőanyagok kondenzációja, polimerizációja, oldhatóságuk csökkentése; reduktív körülmények biztosításával, pl. fémből oldhatatlan szulfid létrehozása;
3. Termikus immobilizáció: kerámiába, téglába ágyazás vitrifikációval;
4. Biológiai stabilizálás: növényzet fizikai hatása erózió és defláció ellen, növények kémiai hatása, pl. gyökerek által kiválasztott stabilizáló vegyületek; növények biológiai folyamatai során a sejtekben történő immobilizáció, pl. bioakkumuláció; mikrobiológiai tevékenység, pl. szulfátredukció.
környezeti elemek szilárd fázisában fizikailag, kémiailag vagy biológiailag immobilizált szennyezőanyagok újramobilizálódása monitorozást (kioldási teszt) és megelőzést igényel. A remobilizálódás elfogadhatatlanul nagy kockázatát a kémiai időzített bomba kifejezéssel szokták jellemezni.

a szennyezőanyag mobilizálása a szennyezőanyag mobilitásának, mozgékonyságának megnövelését jelenti, hogy ezzel segítsük a szennyezett közegből való eltávolítását. A mobilizáción alapuló remediációs módszereket elsősorban azoknál a szennyezőanyagoknál alkalmazzuk, melyek mozgékonysága (illékonysága, oldhatósága, deszorbeálhatósága) növelhető. Az is meghatározó, hogy milyen közegben, illetve fázisban fordul el a folyékony fázisból jellemző módon az oldott gázformájú vagy illékony anyagokat távolíthatjuk el kihajtással, a szilárd anyagból a szorbeált gáz vagy gőzformájú anyagokat deszorpcióval, az oldhatóakat mosással, kioldással, extrakcióval. A vizes kioldás tenzidekkel tehető hatékonyabbá: ezek lehetnek biotenzidek, melyeket maguk a talajmikroorganizmusok állítanak elő vagy mesterségesen előállított tenzidek. A mobilizáció egyik fontos formája a degradáció, melynek eredményeként kisebb, így mobilisabb molekula keletkezik. A biodegradáció ennek a környezetben gyakori és hatékony fajtája. A mobilizáción alapuló eljárások a fázisok közötti megoszlás eltolásán alapulnak: folyadékból gáz- vagy gőzfázisba, szilárdból folyadék- vagy gőzfázisba). Ezért gyakran alkalmazott műveletek a gáz- vagy gőzkihajtás (folyadékból) vagy elszívás (szilárdból), a degradáció hatékonyságának növelésére megvilágítással, kémiai oxidáció vagy a biodegradáció körülményinek optimálásával. Valamennyi mobilizációs eljárás intenzifikálható hőközléssel, az ionok vándorlása pedig elektromos erőtér alkalmazásával.

vízzel nem elegyedő, víztől különváló, víznél könnyebb vagy nehezebb szennyezőanyag fázis (réteg) felszíni vagy felszín alatti vizekben, üledékben, talajban.

a szerves szennyezőanyag élőlények általi felvétele, a szervezetbe való bekerülés után három utat járhat: raktározódhat, metabolizálódhat vagy kiürülhet. Hogy melyik folyamat dominál, azt a szerves vegyület fizikai-kémiai tulajdonságai valamint az érintett élőlény fiziológiai állapota és anyagcseréje együttesen szabja meg.

Felhalmozódik és raktározódik, ha a felvétel üteme nagyobb, mint a bontásé és/vagy a kiürülésé. A raktározás gyakran a hatás helyétől izolálva történik, ez azt jelenti, hogy nincs közvetlenül káros hatása az illető egyedre. A táplálékláncra, a raktározó faj felett álló táplálkozási szintekre viszont annál inkább (bioakkumuláció, biokoncentráció). A veszélyes vegyületek sejten belüli raktározása magára a raktározó egyedre nézve is kockázatos, hiszen előfordulhat, hogy az egyed hirtelen megváltozó anyagcseréje miatt (terhesség, fogyókúra) az addig izoláltan (csontban, zsírszövetben) raktározott anyag ismét felhasználásra kényszerül, ezáltal bekerül az anyagcsere-folyamatokba.

a mikroorganizmusok elterjedtsége a földi ökoszisztémában és a holt szerves anyagok bontására kialakult határtalan genetikai potenciáljuk alkalmassá teszi őket a környezetet szennyező anyagok, akár még a biológiai rendszerek számára idegen xenobiotikumok bontására is.

A mikroorganizmusok kis generációs idejük és gyors alkalmazkodóképességük révén szinte minden xenobiotikumot képesek lebontani, vagy energiatermeléssel összekötött folyamatokban, vagy kometabolizmus útján. A xenobiotikumok mikrobiológiai degradálhatósága nemcsak a mikroflóra genetikai képességétől és fiziológiai állapotától függ, de a xenobiotikum biológiai hozzáférhetőségétől, mozgékonyságától, vízoldhatóságától, polaritásától, más szennyezőanyagokkal és a szennyezett környezeti elem fázisaival való kölcsönhatásától, stb.

A különböző környezeti elemek mikroflórájának nagyfokú alkalmazkodóképességét a mikrobaközösségek flexibilis genomja, kis generációs ideje, külső körülmények hatására fokozott ütemű evolúciója, változékonysága, adaptív enzimjei és az egyre elterjedtebb mozgékony genetikai elemek (plazmidok, ugráló gének, stb.) is segítik, melyek képesek a xenobiotikum bontásához szükséges géneket megfelelő időben, megfelelő minőségben és mennyiségben előállítani, és azt a közösségben elterjeszteni.

az a folyamat, mely a környezet szennyezettségéhez vezet.

az az objektum vagy terület, ahonnan a szennyezőanyag a környezetbe kikerül. Lehet pontforrás vagy diffúz szennyezőforrás. Megkülönböztetünk elsődleges és másodlagos szennyezőforrásokat. A másodlagos szennyezőforrások a szennyezőanyag vagy a szennyezőanyagot tartalmazó hulladék transzportja utáni másodlagosan felhalmozódás révén alakulnak ki (víz által szállított üledékek, szél által szállított és lerakott por, talaj felszíne alatt úszó rétegek és lencsék, stb.)

a szennyvizek - jogszabályoknak megfelelő mértékű tisztítást követő - bevezetése a természeti környezetbe.

olyan terület, amelyen belül a népesség és/vagy a gazdasági tevékenység elegendően koncentrált ahhoz, hogy a települési szennyvizet összegyűjtsék, szennyvíztisztító telepre és végső kibocsátási pontra vezessék.

a település házi, közintézményi, ipari és mezőgazdasági szennyvizeinek, továbbá egyesített rendszer esetén a csapadékvíz (a továbbiakban együtt: szennyvíz) összegyűjtésére, elvezetésére és tisztítására szolgáló létesítmény és azok tartozékai (szennyvízelvezető hálózat, átemelők és szennyvíztisztító telepek/művek, a tisztított szennyvíz és szennyvíziszap elvezetését, elhelyezését szolgáló műtárgyak, valamint berendezések, elzáró szerkezetek, torkolati művek).

a széntetraklorid (tetraklór-metán, CCl₄) a szerves szintetikus kémiában elterjedt anyag, a metán vagy a propilén klórozásával nyerik. Éghetetlen szerve oldószer, korábban tűzoltásra is használták. Hűtőanyag-gyártás alapanyagaként szolgált (CFC, HCFC, HFC), míg 1995-től a Montreáli Protokol elfogadásától kezdve drasztikusan le nem csökkentették használatát.

Szobahőmérsékleten színtelen jellegzetes édeskés illatú folyadék. Az IUPAC szerint a szén-tetraklorid és a tetraklór-metán is elfogadott név, attól függően, hogy szerves vagy szervetlen vegyületnek tekintjük.

A szén-tetraklorid mérgező hatású. Altató hatása is van, de gyengébb, mint a kloroformé. Súlyosan károsítja a vesét és a májat. A mérgezés tünetei: fáradtság, szédülés, fejfájás, gyakori vizelés és az emésztőcsatorna zavarai. A hatását az alkohol még jobban fokozza. Ha huzamosabb ideig érintkezik a bőrrel, bőrgyulladást okozhat.

olyan veszélyes anyagok, melyek érzékenyítik a hatásviselők (receptorok) egyes szerveit, leggyakrabban a légutakat, a bőrt vagy az immunrendszert. Az érzékenyítés tulajdonképpen egy immunválasz, egy indokolatlan és felfokozott immunreakció. Ez a hatás a szenzibilizáló hatású vegyi anyagoknak nem a fő hatása, hanem másodlagos vagy mellékhatása, nem a célszervezetet támadja, hanem a nem-cél szervezeteket, gyakran lassan, ismételt hatásra, hosszú távon jelentkezik. A szenzibilizáló hatás általában nem mennyiség vagy koncentráció függő és nagyban függ az egyéni érzékenységtől. Szenzibilizáló anagok hatására létrejövő betegségek az asztma, allergiás reakciók, allergiás bőrbetegségek (ekcémák), bőrirritációk, ulticaria (csalánkiütés).
Egy szenzibilizáló vegyi anyag hatása alatt álló szervezetet hiperszenzitívnek neveznek.

olyan hang, mely terjedése során egy szilárd szerkezeten áthaladva, annak rezgését okozza.

a szerves oldószerek azon mennyisége, amelyeket egy tevékenység végrehajtása során felhasználnak, beleértve a berendezésbe visszaforgatott oldószereket, amelyeket mindig számításba kell venni, valahányszor a tevékenység végzéséhez felhasználják.
Forrás: 10/2001. (IV. 19.) KöM rendelet

az egy berendezésben és egy naptári évben felhasznált teljes szerves oldószer bevitel mennyiségéből levonva a visszanyert illékony kompenensek (VOC) mennyiségét.
Forrás: 10/2001. (IV. 19.) KöM rendelet

olyan, szerves molekulákból álló szennyezőanyag, mely
1. természetes eredetű szerves molekulákból áll, de általában antropogén tevékenység eredményeképpen a természetes előfordulási helyétől eltérő helyen és nem a természetes koncentrációtartományban fordul elő a környezetben vagy
2. xenobiotikum, azaz a környezet természetes élővilága számára ismeretlen, szintetikusan előállított szerves molekula. A szerves szennyezőanyagok egy része a természetes szennyezőanyagokhoz hasonló módon viselkedik a környezetben, és a környezet élővilága vagy annak egyes tagjai is képesek a természetes anyagokhoz hasonlóan bánni velük (biodegradálni, tápanyagként vagy más módon hasznosítani). A xenobiotikumok egy része a természetes anyagokhoz való hasonlóságuk alapján felismerhető és kezelhető az élővilág egyes tagjai számára, ami jó esetben a xenobiotikum elbontásához, ártalmatlanításához vezet, más esetekben viszont nem várt káros hatások, ártalmas biológiai aktivitások jelentkezhetnek (hormonanalógok, allergén vegyületek, vagy a lgzőrendszeren keresztül®érzékenyítők). A xenobiotikumok nagyobb része bonthatatlan, káros hatású, a környezetben hosszú ideig fennmaradó, perzisztens vegyület, mely az ökoszisztéma egészére és az emberre nézve hosszútávú kockázatot jelent.

a szerves szennyezőanyagok biodegradációja a talajban, a talajban élő közösség működésének eredménye. Állatok, növények vagy mikroorganizmusok szoros együttműködése szükséges a szennyezőanyag-molekulák biológiai lebontásához. Ebben a komplex folyamatban vezető szerepük van a talaj-mikroorganiz;musok;nak. A biodegradálható szerves szennyezőanyagok mikrobiológiai folyamatai:
1. A vegyi anyag általános degradálódó képessége szerkezetétől, összetételétől, illetve biológiai hozzáférhetőségétől függ.
2. A talajban folyó biodegradáció mindig helyszín-specifikus, a jelenlévő mikrobaközösség minősége nagyban befolyásolja. Az adott szennyezőanyag biológiailag akkor bontható, ha a talajbiotában az evolúció során már kialakult a bontására képes enzimapparátus. Egyes szennyezőanyagok bontásához gyakran nem szükségesek különleges enzimek, mások viszont speciális enzimrendszer jelenlétét igénylik. Gyakran a talajban kis arányban előforduló fajok feldúsulása elegendő a szennyezőanyag szubsztrátként való hasznosulásához, más esetekben specifikus gén, vagy génkombináció szükséges.
3. A szerves vegyületnek fizikailag, kémiailag diszpergáltnak kell lennie vízben azért, hogy a mikroorganizmusok számára hozzáférhetőek legyenek. Ezt, a mikrobák által szintetizált detergens hatású vegyületek, az un. biotenzidek biztosítják.
4. Számos környezeti tényező van hatással a bontás intenzitására, például a hőmérséklet, a tápanyagok, a pH, és a redoxviszonyok.
5. Az oxigén mennyisége és forrása (levegő, NO₃, SO₄, CO₂, stb.) meghatározza a talajban lehetséges légzésformákat. A telítetlen talajban a talajlevegő szolgáltatja a légzéshez szüksége oxigént, a vízzel telített talajban a nitrátlégzés, a szulfátlégzés vagy a karbonátlégzés dominál. A vas is szolgálhat elektronakceptorként.
6. A szénhidrogének degradációja az oxidáción alapul, oxigén bevitele a molekulába az első lépés, melyet az oxigenáz enzimek végeznek aerob körülmények között. A mikroorganizmusok oxigénhez férését meghatározza a talaj típusa, a talajvízzel való telítettsége, és egyéb szubsztrátok jelenléte.
7. szénhidrogének hatására, azok bontása közben a gyorsan aktivizálódó mikroorganizmusok viszonylag rövid idő alatt felélik a mozgósítható foszfor- és nitrogén tápelemkészletet, s ezzel összefüggésben a degradáció mértéke is csökken. A limitáló hatás elkerülése érdekében ammónium-, foszfátsókat, karbamid-foszfátot, N-P-K műtrágyát adagolhatunk a szennyezett talajhoz.
8. A hőmérséklet befolyással van a szennyező szerves anyag fizikai állapotára, összetételére. talajban folyó biodegradációhoz szükséges hőmérséklet optimuma 20-30°C, de létezik lebontás igen szélsőséges körülmények között is. Alacsony hőmérséklet mellett megnő az olajszerű anyagok viszkozitása, vízoldhatósága és csökken az illékony frakciók párolgása. A hőmérséklet emelkedésével nemcsak a szennyezőanyag mobilitása növekszik meg, de a mikroorganizmusok aktivitása is nőhet.
9. A szerves szennyezőanyagok természetes koncentráció-csökkenése során szabad vagy oldott oxigénből 3-4 mg szükséges 1 mg telített szénhidrogén teljes oxidációjához, vagyis a teljes mennyiség CO₂-dá és vízzé alakításához.

a szerves szennyezőanyagok a talajban előfordulhatnak gáz- vagy gőzformában, vízben oldott vagy emulgeált formában és szilárd formában. A gáz és gőzformájú szennyezőanyag lehet a talajgázban, lehet a talajvízben oldva vagy a szilárd felülethez kötődve, szorpcióval. A folyékony halmazállapotú szennyezőanyagok is előfordulhatnak gőzformában vagy a talajnedvességben illetve a talajvízben oldva, folyadékfilm formájában, a szilárd fázishoz kötődve, vagy különálló fázisként, a talajvíz felületén. A szilárd fázisú szennyezőanyag szemcseméretétől és fizikai-kémiai tulajdonságaitól függően lehet a talajszemcsékhez keveredve vagy a talaj szilárd szemcséinek felületéhez kötve szorpcióval vagy a mátrixba kötődve különféle erőkkel, akár kovalens kötésekkel is, például a humuszba épülve. A talajszemcsék felületén tehát gázok, gőzök, folyadékok és szilárd szennyezőanya;gok egyaránt megkötődhetnek. A szennyezőanyagok fizikai kémiai tulajdonságaiktól függően valamilyen arányban megoszlanak a talajfázisok között, tehát ha van is domináns talajfázis, amihez kötődik/amiben oldódik, nem zárható ki a többi fázis szennyezettsége. A talajfázisok közötti megoszlás mértékét a megoszlási hányadosok adják meg.

a szerves szennyezőanyagok sorsa, terjedése, bomlása és hatásai a talajban az alábbiakkal jellemezhetőek:
1. A szerves szennyezőanyagok a talajban mineralizálódhatnak, ilyenkor belőlük energia termelődik, és C, N és P tartalmuk ismét felhasználhatóvá válik a növényEK számára;
2. kometabolizmussal olyan xenobiotikumok bomlanak, amelyeket a talajmikroorganizmusok enzimrendszerei úgy bontanak el, hogy közben nem termelnek belőle energiát.
3. A perzisztens szennyezőanyagok nem bomlanak egyáltalán, vagy csak részlegesen bomlanak le.
4. Egyes szerves szennyezőanyagok vagy metabolitjaik beépülnek a biomasszába, a talajmikroorganizmusok sejtjeibe vagy más talajlakó állatok vagy a növények szöveteibe.
5. Beépülhetnek a táphumuszba, ahonnan bizonyos feltételek között ismét mobilizálódhatnak.
6. Beépülhetnek a szerkezeti humuszba, ahonnan csak kis valószínűséggel mobilizálódhatnak.
7. Fosszilizálódhatnak, ezzel véglegesen kikerülhetnek az anyagkörforgalomból.

szerves szennyezőanyagok természetes koncentrációcsökkenése a talajban fizikai, kémiai és biológiai folyamatok eredményeképpen jön létre.
1. koncentráció-csökkentő fizikai folyamatok a talajban: terjedés, hígulás;
2. koncentrációcsökkentő fizikai-kémiai folyamatok a talajban: párolgás-lecsapódás, oldódás-kicsapódás, szorpció-deszorpció, megoszlás, stb.;
3. koncentrációcsökkentő kémiai folyamatok a talajban: hidrolízis során a szerves anyag reakcióba lép a vízzel és alkohol képződik, szubsztitúció során nukleofil ágenssel (anionnal) lép reakcióba a szerves anyag, elimináció során a szerves vegyület funkciós csoportjai leszakadnak, majd kettős kötés alakul ki, oxidáció/redukció során elektron transzport valósul meg a reakcióban résztvevő komponensek között;
4. koncentrációcsökkentő biológiai folyamatok a talajban: bioszorpció, biotenzidek hatására történő emulgeálás, részleges vagy teljes oxidáció, redukció, mineralizáció, stb.

a szervetlen szennyezőanyagok kémiai formái az alábbiak lehetnek: atomrácsba, molekularácsba épülve, oxidok és hidroxidok alakjában, ionos formában vagy komplexben.
1. Az atomrácsba (molekularácsba) épült fémforma általában korpuszkuláris szennyező;anyagokban vagy még el nem mállott kőzetekben (mint szennyezőanyagban) fordul elő, leggyakrabban a Si, a Fe vagy az Al, esetleg a Ca, Mg vagy a K helyettesítőiként. Innen a mállás során szabadulnak fel, kerülnek ionos formába, és mosódnak be (pl. mélyebb rétegekbe) vagy ki (pl. más környezeti elembe;
2. Az oxidokban és hidroxidokban a Fe és az Al helyettesítőiként fordulnak elő és kőzetek mállásakor, a talaj savanyodásakor mobilizálódnak;
3. Az ionos fémforma lehet a talajvízben vagy a talajnedvességben oldva, vagy a talajkolloidok (agyagásványok, humusz) felületére ionosan kötve, az ionerősségtől függő mértékben kicserélhető formában, innen veszik fel a növények és/vagy a talajlakó egyéb organizmusok;
4. A szerves fémkomplexek a talajban főleg a humuszanyagokhoz kötve fordulnak elő, mobilisak;
5. A fenti fémformák közül az ionos és komplex kötésben lévők mozgékonyak, vízoldhatóak, kicserélhetőek, biológiailag felvehetőek. Az oxidok és hidroxidokban kötött fémek közepesen, a molekula és atomrácsban lévők nehezen hozzáférhetőek.
6. Az egyes fémformák egymásba átalakulhatnak, a külső körülményektől is függ a fém megoszlása az egyes kémiai formák között. Az egyensúlyok, illetve az egyensúlyok eltolódása is a környezeti paraméterektől függ. Az egyes fémformák közötti egyensúlyt elsősorban a pH, a redoxpotenciál, a nedvességtartalom, a talaj típusa, ásványi összetétele és szemcseméreteloszlása határozza meg. A fémek nagymértékben hatnak egymásra is, tehát az egyensúlyi koncentrációk függenek a többi fém jelenlététől;
7. Az egyes fémformák elsősorban a pH, a redoxpotenciál és a nedvességtartalom függvényében megoszlanak a talaj egyes fázisai között. A megoszlásokat előkészítő alapfolyamatok a kőzetek mállása és a fémek oldódási illetve kicsapódási folyamatai (pl. a CO₂-vel, illetve annak oldott formájával lejátszódó reakciók);
8. a szilárd formák kialakulásában fontos szerepe van az adszorpciónak és a kemiszorp;ciónak, melyek agyagásványok, vas-, mangán-hidroxidok, szervesanyagok felületén következnek be. Ezen felületek nehézfém megkötő képessége különböző, és a következői sorrendben csökken: mangán-oxid > huminsav > vas-hidroxid > agyagásvány.

a talajban lejátszódó folyamatok közül említendő
1. a fizikai terjedés: szilárd vagy oldott állapotban;
2. a fizikai kémiai folyamatok: oldódás-kicsapódás, szorpció-deszorpció, fázisok közötti megoszlások;
3. kémiai átalakulás: épülés-mállás, oxidáció-redukció;
4. biológiai: megkötés, felvétel, bioakkumuláció, biokoncentráció, biomagnifikáció.
Legveszélyesebbek a toxikus fémek, melyek bioakkumulációja történhet:
1.a sejtfal komponenseihez való kötődéssel, bioszorpcióval;
2. extracelluláris komplexképzéssel (pl. a Rhizobium sp. extracelluláris poliszacchari;dok segítségével tudja semlegesíteni a toxikus fémeket;
3. intracelluláris megkötéssel;
4. plazmidfüggő akkumulációval nehézfém rezisztenciáért felelős plazmidok jelenlétében;
5. periplazmás peptidoglikánhoz kötéssel;
6. növényi felvételt követően a táplálékláncba kerüléssel;
7. biomagnifikációval: a tápláléklánc több egymást követő tagjában történő biokoncentrációval.
Ha megnő a talajoldat fémtartalma, akkor fémtűrő és fémakkumuláló fajok terjednek el a szennyezett területen. A növények adaptációs mechanizmusa lehet:
1. a gyökér környezetében, a rizoszférában csapja ki, így sem a gyökérben, sem pedig a szárban nem mérhető nagy fém koncentráció (pl. Epilobium sp.);
2. a gyökérben raktározza, nem szállítja el a szárba (pl. Elytrigia repens, Poa annula, Scirpus holoschenus);
3. csak a szárban és a levelekben raktározza el (pl. Inula viscosa, Euphorbia dendroides, Arundo dorax);
4. a vakuolumokban immobilizálja;
5. a sejtfalban immobilizálja;
6. mind a gyökérben, mind a szárban raktározza a fémeket, saját anyagcseréjéből kiiktatva (pl. Cistus salviifolius, Helichrysum italicus).

olyan elemek vagy szervetlen molekulák, amelyek nem a természetes előfordulási helyükön és koncentrációjukban fordulnak elő, általában emberi tevékenység következtében. Leggyakoribbak a fémek, veszélyességük miatt kiemelkedőek a nehézfémek és a fémek különféle vegyületei. A fémek fizikai-kémiai formái (vegyületek: sók, oxidok, hidroxidok, szilikátok; ásványok; kőzetek) meghatározzák a környezetben való viselkedésüket és hatásukat. A fémes vegyületeken kívül a nitrogén, a kén és a foszfor vegyületei jelentenek kockázatot, ha nem megfelelő helyen, pl. a talaj helyett a felszín alatti vízben (nitrátos ivóvíz) vagy a felszíni vízben (eutrofizáció) jelennek meg.

egy vegyi anyag teljes mennyisége a szervezetben. Egyes vegyi anyagok beépülnek a szervezetbe, például zsírszövetbe, csontba és csak nagyon lassan ürülnek ki.

vannak veszélyes vegyi anyagok, melyek specifikusan bizonyos szerveket céloznak meg káros hatásukkal. Ez összefügg a vegyi anyag szervezetben betöltött szerepével, útvonalával, sorsával, metabolizmusával. Egyes szervekben vannak olyan receptorok, melyekhez a veszélyes anyag nagy affinitással kapcsolódik és a kölcsönhatásoktól függően ott ártalmatlanodik, feldolgozódik, félig metabolizálódik (esetleg még veszélyesebb anyaggá alakulva) vagy felhalmozódik, stb.
Néhány szervspecifikus hatást összegez a következő táblázat, melyben megadjuk a szervspecifikus hatást, a szimptomákat és példaként néhány felelős vegyi anyagot.

Szervspecifikus hatású szennyezőanyagokkal való munkánál különös gondot kell fordítani a védőfelszelésre és az elővigyázatosságra, főként, ha egyéni érzékenységre lehet számítani!

Forrás: http://www.ilpi.com/msds/osha/1910_1200_APP_A.html#targetorgan

a szigetelés olyan megelőző intzékedés, illetve technológia-alkalmazás, mely csökkenti vagy teljesen meggátolja az elektromosság, a hang, a hő vagy anyag átkerülését egyik technológiából, térből, szerszámból, vagy bármilyen tárgyból a másikba vagy a környezetbe olyan anyagok közbeiktatásával, melyek nem vezetik az elektromosságot, a hőt, a hangot, nem engedik át az anyagot, elzárják a molekulák útját.

a szigetelési rétegrend, vagy szigetelési rendszer a hulladéklerakók alsó, oldalsó és felső fizikai zárását biztosító rétegekből álló olyan mechanikai rendszer, mely a hulladékoknak a földtani közegtől, a környezet elemeitől való elhatárolását szolgálja.

A hulladéklerakót – a lerakásra kerülő hulladék összetételének figyelembevételével – olyan műszaki védelemmel kell megtervezni és megépíteni, amely biztosítja a hulladéklerakó teljes élettartama során a környezeti elemek, különösen a közvetlen környezetében lévő felszíni és felszín alatti vizek, a földtani közeg és a levegő szennyeződés elleni védelmét.

Az egyes szigetelési rétegek, rétegrendszerek megfelelő mechanikai, kémiai, biológiai ellenállósággal kell rendelkezzenek és különböző technikai és gazdaságossági feltételeknek kell megfeleljenek, úgymint:

-        vízzáróság (csapadék-, és adott esetben agresszív csurgalékvizekkel szemben),

-        hőállóság,

-        depóniaterheléssel szembeni ellenálló képesség (mechanikai sérülések, kémiai és biológiai hatások),

-        süllyedésekkel, a hulladék mozgásából, konszolidációjából adódó mechanikai hatásokkal szembeni ellenállóság,

-        mikroorganizmusokkal, rágcsálókkal, növényzet gyökérzetével szembeni ellenálló képesség,

-        erózióval, a felső lezáró talajréteg súrlódásából adódó mechanikai erőhatásokkal szembeni ellenállóság

-        technikailag egyszerű beépíthetőség,

-        sérülés, rongálódás esetén egyszerű javíthatóság,

-        gazdaságosság

-        fenntarthatóság

-        ökológiai hatékonyság.

A szigetelési rétegeket alkotó anyagok lehetnek mesterségesen előállított és a természetben megtalálható anyagok.

Mesterséges anyagok:

-        különböző szigetelő fóliák (HDPE, PE stb.)

-        valamilyen szőtt, vagy tűnemezeléssel és keveréssel előállított anyag: pl. bentonitos lemezek,

-        geotextiliák,

-        geomembránok, stb.

Természetes anyagok:

-        homok,

-        kavics,

-        agyag,

-        bentonit.

lásd transzformátorolaj

talajok felső rétegében történő sófelhalmozódás (NaCl). Az ilyen talaj rossz vízáteresztőképességű, felülete vízzáró, a felszín alatti réteg viszont nem kap elegendő vizet, így a talaj nem képes a növényeket vízzel és tápanyagokkal ellátni.
A szikes talaj ásványi anyagai tápionok helyett egyre több Na-iont kötnek meg, ez okozza a talaj rossz vízgazdálkodását és tápanyagellátottságát. A talajok szikesedése lehet természetes folyamat (pl. sós talajvíz kapilláris felszívódása a talajba, vagy túlzott párolgás) vagy antropogén beavatkozás eredménye (helytelen öntözés, talajvízszintek mesterséges megváltoztatás, pl. duzzasztógátak által).

a légköri szilárd szennyeződések durva frakcióját ülepedő pornak, más néven szedimentumnak szokták nevezni. Vízben oldódó és vízben oldhatatlan, valamint szerves és szervetlen frakciókra szokták osztani. A hosszabb ideig lebegve maradó kisebb részecskék neve szálló por. (Ennek a frakciónak a nemzetközi elnevezése: TSP = Total Suspended Particulates.) A légzőszervekbe való lejutás eltérő mechanizmusa miatt megkülönböztetjük a 10 µm-nél kisebb részecskéket (PM 10 = Particulate Matter 10 µm,) és a PM 2,5 frakciót.
Forrás: Barótfi István (Ed.): Környezettechnika, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 2000

kémiai analízist, pl. kromatográfiás meghatározást megelőző mintaelőkészítési technika, a nem illó alkotók folyadékokból való kinyerésének hatékony megoldása. Rövidítése angol neve (Solid Phase Extraction) után: SPE. A szilárdfázisú extrakció egy oszlopkromatográfiás módszer, melynek során a tisztítandó kivonatot meghatározott sebességgel (általában vákuumot alkalmazva) átszívják egy előzőleg kondicionált, adszorbenst tartalmazó töltött oszlopon, melyen a célkomponensek megkötődnek. Az oszloptölteten erősen megkötött célvegyület mellől a zavaró komponenseket oldószerrel távolítják el. Ezután az oldószer erősségének növelésével a célkomponenseket minimális térfogatban eluálják. Ez a mintaelőkészítés szinte minden vegyülettípusra alkalmas. Az SPE-nek a hagyományos folyadék-folyadék extrakcióhoz (LLE) képest számos előnye van: kis oldószerfogyasztás jellemzi, koncentrált minta keletkezik, tehát az oldószert nem kell elpárologtatani, így a zavaró komponenesek és szennyezőanyagok nem dúsulnak fel), olcsók az extrakciós oszlopok, időtakarékos eljárás, elmarad az LLE alkalmazásakor fellépő emulzióképződés, szelektívebb extrakció érhető el, automatizálható.

a kémiai kivonásnak (kémiai extrakció) az a változata, amikor a kivonófázis egy vékony kvarc- vagy fémszál szilárd vagy folyékony bevonata Az extrakció a vékony szál felületén kialakított 5-10 mikrométer vastagságú vékony filmszerű bevonat segítségével történik. A gőztérből vagy oldatból a filmrétegbe kerül át és koncentrálódik az analizálandó célvegyület. Ez a szál egy mikrofecskendőhöz hasonló szerkezet mozgatható dugattyújához van rögzítve. Illékony vegyületek esetén mintavételkor a gőztérben tartjuk a szálat, nem illékony anyagoknál intenzív keverés mellett a folyadékban kell lennie a szálnak. A szálon feldúsult komponensek hődeszorpció (gázkromatográfia) vagy oldószeres elúció (folyadékkromatográfia) útján deszorbeálódnak. A célvegyület koncentrációja filmrétegben arányos a mintában lévő koncentrációjával. A kromatográfiás analízishez jól illeszthető, jól automatizálható mintaelőkészítési módszer, főleg mikroszennyezőanyagok elemzésre használják (pl. vizek illékony és nem illékony szerves szennyezőanyagainak meghatározására). Előnye a gyorsasága, nagy érzékenysége és hogy nincs szükség oldószerre a kivonáshoz.

kőzetalkotó ásványok, melyek meghatározó összetevője a szilícium (Si), mely a föld második leggyakoribb eleme, az oxigén után (26%). A leggyakoribb szilikát a kvarc (SiO₂). A talajok képződésében fontos szerepet játszanak a különböző felépítésű szilkátok, így a sziget-, lánc-, szalag-, réteg- és térhálós szilikátok. Ezekből az elsődleges szilikát-ásványokból, elsősorban a rétegszilikátokból jönnek létre a kőzetek mállása során a másodlagosan átalakult szilikátok vagy agyagásványok.
A szilikátok alapszerkezetét az a tetraéder jelenti, melynek központi atomja a négyértékű szilícium, csúcsain pedig oxigének ülnek, melyek két szomszédos tetraéder központi Si-atomjához is képesek kapcsolódni, vagy szabad kötőhelyeikkel bármilyen kationt megkötni. Amennyiben a Si⁴⁺-t kisebb értékű atom helyettesíti a tetraéder közepén, pl. Fe³⁺ vagy Al³⁺, akkor még több negatív kötőhely lesz a tetraéderek csúcspontjain, illetve a réteges szerkezetű agyagásványok rétegeinek felületén. Ezeknek a kötőhelyeknek a növényi tápanyagok megkötésében, kicserélésében, a tápanyagellátásban van elsődleges szerepük. Ugyanakkor a szervezetlen szennyezőanyagok szorpciója, ionok megkötése is ezeken a kötőhelyeken történik és a szennyezett talaj kezelésekor ezek eltávolítása (talajmosás, talajextrakció) vagy éppen stabil formába átalakítása a cél (stabilizálás, immobilizálás, kémiai stabilizálás, vitrifikáció). Lásd még szervetlen szennyezőanyagok sorsa a talajban)

a szindróma orvosi szakkifejezésképpen tünetcsoportot,illetve tünetegyüttest jelent, azaz olyan szimptómák együttesét, amelyek önmagukban nem mindig jellemző tünetei egy-egy betegségnek, rendellenességnek. A tünetegyüttesek megfigyelése és leírása történelmileg megelőzi a genetikai háttér megismerését, így például a Down-szindróma jellegzetes, együtt megjelenő tüneteit már az 1800-as évek neurológus-orvosai is ismerték, anélkül, hogy a kromoszómarendellenességről, a 21-es kromoszóma triszómiájáról bármit tudtak volna.

A Down-sziondrómásoknál együttesen megjelenő tünetek adják a Down-szindrómás személyek jellegzetes megjelenését (rövid végtagok, jellegzetes lapos orrrnyereg, tömpe újjak, a kézvonalak eltérései az átlagoshoz képest, a fej jellegzetes formája, száraz bőr, gyakori szívfejlődési rendellenességek, kedves viselkedés, stb. Ezek a tünetek egyenként bárkin megjelenhetnek, de így együtt általában csak a triszómiás genetikai háttérrel rendelkező embereknél jelentkeznek.

A szindróma kifejezés szélesebb értelemben minden kóros jelenségre használható, melynek jellegzetes jelei, következményei vannak, páldául Napóleon-szindróma.

vegyi anyagok keverékének olyan együttes hatása, mely az egyszerű összeadással kapható hatásnál nagyobb, mert az egyes összetevők hatásai erősítik egymást.

Lásd még additív hatás és antagonizmus.

lásd talaj vízáteresztő képessége.