Lexikon

az oktávsáv egyharmadának megfelelő frekvenciaköz.

Forrás: Walz Géza:Zaj- és rezgésvédelem. Budapest Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft.2008

számítástechnikai eszközrendszer, melynek segítségével térképi adatok tárolhatóak, kezelhetőek és jeleníthetőek meg, elhelyezkedésüknek megfelelően.
Lásd GIS, térinformatikai rendszer.

a szennyezőanyag térben és időben történő mozgása a szennyezőforrástól a környezeti elemekig, ill. a receptorokig. A terjedés kiindulhat pontforrásból vagy diffúz forrásból, történhet horizontálisan és vertikálisan, levegőben, felszíni vízben, felszín alatti vízben, talajban és üledékben. A terjedés jellemzésénél figyelembe kell venni a direkt és/vagy indirekt kibocsátást, majd a térbeli eloszlást, melyet az áramlás, a diffúzió, a lerakodás és felhalmozódás, a lefolyások, a kioldás, az erózió, valamint a környezet egyes fázisai közötti megoszlás határoz meg. A vegyi anyag tulajdonságai, illékonysága, vízoldhatósága, abszorpciós képessége, oktanol-víz megoszlási hányadosa (K_ow) stb. alapvetően meghatározzák mozgékonyságát, amelyet nagyban befolyásolnak a környezet fizikai, kémiai és biológiai jellemzői: a redoxpotenciál, a pH, a hidrogeológiai viszonyok, a talajvíz szintje és áramlási sebessége, a talaj pórustérfogata, áteresztőképessége, szervesanyag- és agyagtartalma, a biokonverzió mértéke és minősége stb. A szennyezőanyagok terjedésnek egyenes következménye a környezetben kialakuló koncentrációjuk, melyet a terjedés modellezésével lehet előrejelezni (PEC: előrejelezhető környezeti koncentráció). A szennyezőanyag és a környezet kölcsönhatásai, a szennyezőanyag viselkedése a környezetben, megoszlása a környezeti fázisok között és degradációja nagyban befolyásolja a terjedést és a környezeti koncentrációt. vegyi anyagok környezeti kockázatát alapvetően meghatározza terjedésük, az, hogy milyen koncentrációban érik el a környezeti elemeket és ott milyen receptorszervezetekhez jutnak el.
A szennyezőanyagok terjedés módosítható ill. megakadályozható technológiai beavatkozásokkal: felszíni és felszín alatti vizeken úszó szennyeződés esetén lefölözés, felszín alatti vízben oldott szennyezőanyagnál résfalak vagy reaktív falak alkalmazásával, felszín alatti víz mozgási irányának megváltoztatásával, pl. talajvízszint süllyesztése melletti felszínre szivattyúzással, talajhoz kötött szennyezőanyagok terjedését fizikai (szilárdítás, vitrifikáció), kémiai (meszezés, oxidáció, redukció) és biológiai (fitoremediáció, fitostabilizáció) stabilizálással csökkenthetjük egy csökkent környezeti kockázatot képviselő értékre. - A terjedési modell matematikai módszerekkel írja le a szennyezőanyag térbeli és időbeli mozgását, előrejelzi a környezeti koncentrációt (PEC) és az elérési időt. (mégintegrált kockázati modell)

a szennyezőanyag térbeli és időbeli mozgásának, terjedésének matematikai módszerekkel történő leírása a forrásból kiindulva, a környezeti koncentráció (PEC) és az elérési idő előrejelzése. A terjedés modellezése földrajzi kiterjedés szerint történhet helyi (lokális) és regionális, esetleg globális szinten. Az érintett környezeti elem lehet a levegő, a felszíni víz, a talaj, ill. a felszín alatti víz. A terjedés modellezése történhet 1, 2 vagy 3 dimenzióban. A terjedés modellezésehez szükséges un. bemenő paraméterEK száma általában igen nagy; a szennyezőanyagra, a környezetre és a kettőjük kölcsönhatásaira vonatkozó jellemzők. A környezeti kockázat felméréséhez, az integrált kockázati modell alapján választjuk ki a peremfeltételeket és a modellezendő domináns terjedési útvonalakat. szennyezőanyagok terjedés modellezésere egységes irányelveket ad meg az EU-TGD (1996):
1. terjedés és helyi koncentráció meghatározása levegőben: az OPS modell (Van Jaarsveld, 1990) a direkt (technológiából) és az indirekt (pl. szennyvíztisztítóból) kibocsátáshoz hozzáadja a levegőben mérhető éves átlagkoncentrációt, az atmoszférikus időjárási jellemzőkön (széljárás, páratartalom, hőmérséklet, stb.) kívül figyelembe veszi a szennyezőanyag megoszlását, atmoszférikus reakcióit, a kibocsátott gáz hőmérsékletét, a kibocsátó pontforrás térbeli paramétereit (pl. magasság). Külön modellezést javasol a gőzformájú és az aeroszolhoz kötött szennyező;anyagok terjedésére. Figyelembe vett kapcsolódó folyamatok: száraz lerakódás (porral), nedves lerakódás (csapadékkal), aeroszol száraz és nedves lerakódása.
2. terjedés vízben és üledékben; helyi koncentrációk meghatározása: a kibocsátott mennyiséghez (technológiából és/vagy szennyvíztisztítóból) hozzáadja a felszíni víz éves átlagkoncentrációját, figyelembe veszi a vízhozammal összefüggő hígulást és a szennyezőanyag megoszlási hányadosával arányos mértékű lebegőanyaghoz kötődést, finomabb modelleknél a párolgást, a degradációt és az ülepedést is. Üledékből való kioldódásnál az üledék-pórusvíz közötti egyensúlyi megoszlása alapján számítja a koncentrációt a vízben.
3. terjedés talajban és felszín alatti vízben, helyi koncentrációk meghatározása talajban: a talaj évi átlagos szennyezőanyag-koncentrá;ció;jához hozzáadódik szennyezőanyag-talaj egyensúlyi állapotából következő koncentráció és a levegőből lerakódott szennyezőanyag mennyiség. Csökkenti a koncentrációt a talajban folyó degradáció, a párolgás és a kioldás. Emberi egészségkockázat és tápláléklánc modellezésénél a talaj felső 20 cm-ét veszi figyelembe. A szennyezőanyag talajból való kioldása és mélyebb rétegekbe illetve talajvízbe való bemosása számottevő lehet, ennek mértéke a szennyezőanyag talaj-víz közötti megoszlási hányadosával arányos, de összefügg a csapadék mennyiségével, és a talaj hidrogeológiai viszonyaival is. talajon keresztül szennyeződő felszín alatti víz esetében a talajvíz koncentrációját a pórusvíz koncentrációjával veszi azonosnak a szennyeződés helyén, majd innen kiindulva a felszín alatti víz áramlási viszonyai alapján modellez, a hígulás és a megoszlás (a talaj szűrőkapacitása) figyelembevételével.
4. A regionális terjedés modellezéseére az összes környezeti elemet és a köztük lehetséges anyagtranszportot figyelembe vevő ún. fugacitási modelleket alkalmaz (Mackay, 1991 és 1992; Van de Meent, 1993), amelyeknél figyelembe veszi az kibocsátást, az áramlást, a diffúziót, a lerakodást, ülepedést és felhalmozódást, a lefolyásokat, az eróziót, a kioldást, a környezet egyes fázisai közötti megoszlást, valamint a degradációt.
Irodalom, könyvek a terjedés modellezéséhez:
1. EU-TGD: Technical Guidance Document in Support of Commission Directive 93/67/EEC on Risk Assessment for New Notified Substances and Commission Regulation (EC) No 1488/94 on Risk Assessment for Existing Substances, European Commission, Brussels, 1996
2. Van Jaarsfeld, J.A. (1990) An operational atmospheric transport model for Prority Substances; specifications and instructions for use, RIVM report no. 222501002.
3. Mackay, D. (1991) Multimedia Environmental Models, Lewis, Chelsea, MI
4. Mackay, D., Paterson, S., Shiu, W.Y. (1992) Generic models for evaluating the regional fate of chemicals; Chemosphere 24 (6), 695-717.
5. Van de Meent, D.(1993) Simplebox: a generic multimedia fate evaluation model, RIVM report no. 672720001

a térkép térbeli vonatkozások mértékhez kötött, kicsinyített modellje, a térkép célja szerint rendezett és szimbólumokkal jelölt információval.

Legtágabb értelmezésben a térkép vonatkozhat az űr égitestjeire, a Földre, a földfelszínre, a föld alatti rétegre, az emberi testre, az agyra, a sejtek DNS-ére, az anyagszerkezetre, stb., de hagyományos értelemben a térkép a földfelszín jellemzőinek modelljét jelenti.

A térképeket többféleképpen osztályozhatjuk, így a térképen bemutatott objektumok szerint lehet domborzati és vízrajzi térkép, idegen szóval topográfiai térkép, vagy az országhatárokat, városokat, közigazgatási területeket mutató politikai térkép. A hagyományos topográfiai és politikai térképek a földfelszín, vagy a felszínre vonatkoztatott természeti és társadalmi típusú tárgyaknak és jelenségeknek meghatározott matematikai szabályok vagy mértani törvények szerint síkba vetített méretarányos, felülnézeti ábrázolása. A leképzett dimenziókat tekintve lehet két vagy háromdimenziós. A készítés módja szerint eredeti felmérés alapján készült vagy távérzékeléssel készült felvételek alapján számítógépes módszerekkel előállított. A térképek lehetnek statikusak (tulajdonképpen kép formájában megjelenő) vagy dinamikusak, melyeket a térkép használója tetszés szerint nagyít, kicsinyít, igény szerint állíthatja össze a rendelkezésre álló információk kombinációját. A térképeket léptékük, illetve felbontásuk szerint is megkülönböztethetjük.

Az egyik legelterjedtebb térképtípus manapság az úttérkép (népszerű nevénautótérkép) mely az úthálózatot mutatja a közlekedés szempontjainak figyelmbe vételével.

A környezetvédelemben nagy jelentőséggel bírnak a Geográfiai Információs Rendszerek (GIS) segítségével létrehozott térképek, melyek alapján a Föld egésze monitorozható, vagyis nem csak egyszeri térképek, de az időbeli változások is követhetőek, mi több előrejelezhetőek. Nem csak a felszín, hanem a légkör, az időjárási viszonyok is követhetőek, és a távérzékelők által érzékelt sugárzások spektruma alapján minőségi információk is gyűjthetőek a földfelszín és a légkör összetételéről, szennyezettségéről és azok változásairól.

A térképek készítésének elméletével és gyakorlatával a térképészet vagy más néven kartográfia foglalkozik.

Az alábbi webcímen a Föld bármely kontinensének és országának politikai térképét megtalálod:
http://www.sitesatlas.com/Maps/index.htm

a termálvíz felszínre hozatalát, kezelését és a hasznosítás helyére történő eljuttatását szolgáló vízilétesítmények összessége.

a termék rendszer az életciklus felmérésben használt kifejezés. Azon, egymással kapcsolatban álló folyamategységek összességét jelenti, amelyek együttesen alkotják a termék életciklusát és nyújtják a termékkel járó funkciót. Termék rendszer vonatkozhat egy áru, egy szolgáltatás, vagy technológia életciklusára is.

a termékfejlesztéssel és valamely - önmagában, készítményekben vagy árucikkekben előforduló -anyag továbbfejlesztésével kapcsolatos tudományos fejlesztés, amelynek során a termelési folyamat fejlesztésére és/vagy az anyag alkalmazási területeinek a vizsgálatára kísérleti üzemeket vesznek igénybe vagy próbatermelést végeznek. Angol rövidítése PPORD: Product and Process Oriented Research and Development. Forrás: REACH 3. cikk (22)

feldolgozatlan vagy kizárólag kézzel, mechanikusan vagy gravitációs úton, vízben való oldással, úsztatással, centrifugálással, vízgőz desztillációval, vagy kizárólag víz eltávolítása céljából hevítéssel feldolgozott, vagy levegőből - bármilyen módon - kivont, természetesen előforduló anyag. Forrás: REACH 3. cikk (39)

az az élőhely, táj, életközösség, melynek keletkezésében az ember egyáltalán nem, vagy - helyreállításuk kivételével - alig meghatározó módon játszott szerepet, ezért a benne végbemenő folyamatokat többségében az önszabályozás jellemzi.

a természetes mikroflóra működésének optimálása, aktivitásának növelése enyhe beavatkozásokkal is lehetséges, így oldott oxigént, különféle tápanyagokat, igény szerint a biológiai aktivitást és a szennyezőanyag mobilitását, biológiai hozzáférhetőségét növelő adalékokat juttathatnak a talajba.
sok remediációs technológia szerepel a szakirodalomban és a gyakorlatban, amely in situ vagy ex situ módon igyekszik intenzifikálni a biodegradációt a talajban. A talaj saját biodegradációján alapuló technológiáknak helyszín-specifikusak;nak kell lenniük, vagyis figyelembe venniük a helyi adottságokat, a szennyezőanyag, a talajmátrix és a már adaptálódott mikroflóra jellemzőit és kölcsönhatásait.
A helyspecifikusság nemcsak azt jelenti, hogy a biotechnológia paramétereit kell helyszín-specifikussá tenni, hanem a műveleteket is, amelyek ezeket a paramétereket biztosítják. Emiatt ritkán lehet két technológia teljesen azonos és a tervezett technológia alkalmasságát kísérletesen is bizonyítani kell. A technológia-tervezés alapparamétereit célszerűen laboratóriumi vagy félüzemi technológiai kísérletek szolgáltatják.
A leggyakrabban alkalmazott intenzifikáló beavatkozások a következők: oxigénellátás, tápanyagellátás, hozzáférhetőséget növelő adalék, egyéb stimuláló adalék, mikrobiális oltóanyag.
Az oxigénigény kielégítése történhet légköri levegő bevezetésével, illetve elszívásával (bioventilláció), vagy oxigént szolgáltató oldott anyagok talajba vagy talajvízbe juttatásával (peroxid oldat, oxigént szolgáltató immobilis peroxidvegyületek, pl. Mg-peroxid, nitrát vagy szulfát az alternatív légzésformák kiszolgálására a talaj anaerob telített zónájában, stb.).
A tápanyagok és adalékanyagok bejuttatása általában oldott formában történik, mélyebb rétegekbe injektálással, injektáló kutak vagy szondák segítségével, vékony talajrétegbe talajra locsolással, beszivárogtatással.
Nagy befolyás gyakorolható a talajban működő biodegradációra a talaj szervesanyag-tartalmának kontrollálásával. A talajba kevert holt szerves anyag (hulladékok) hatására megindul a holt szerves anyag bontását végző közösség aktiválódása, ezzel olyan anyagcsereutak lépnek működésbe, melyek a szennyezőanyagok bontására is képesek. A szerves anyagok mineralizációján kívül a körülményektől függően humuszképződés is lejátszódik, mely egyes, nehezen bontható szennyezőanyagoknak a humuszba épülését is eredményezheti.
A talaj hőmérsékletének kismértékű (mikrobák számára optimális és a deszorpciót is növelő) emelése ugyancsak növeli a biodegradáció hatékonyságát. A nehezen biodegradálható anyagok kémiai reakcióit, pl. polimerizáció, oxidáció szintén megnöveli, tehát a humuszba épülést és a stabilizációt is elősegítheti abban a stádiumban, amikor már biológiailag bontható szubsztrát (szennyezőanyag) kevés van vagy nincs a talajban.

egy természetes élőhely védettségi helyzete: a természetes élőhelyet és jellegzetes fajait érintő azon hatások összessége, amelyek a 92/43 direktíva 2. cikkben meghatározott területen belül hosszú távon befolyásolhatják az élőhely természetes kiterjedését, szerkezetét és funkcióit csakúgy, mint jellegzetes fajainak hosszú távú fennmaradását.

Egy természetes élőhely védettségi állapota abban az esetben minősül "kedvezőnek", ha:

- természetes kiterjedése és az azon belül található területek nagysága állandó vagy növekvő, továbbá

- hosszú távú fennmaradásához szükséges sajátos szerkezete és funkciói biztosítottak és valószínűleg a belátható jövőben is biztosítottak lesznek, továbbá

- jellegzetes fajainak védettségi helyzete az i) pontban meghatározottak szerint kedvezőnek minősül.

Forrás: A Tanács 92/43/EGK irányelve (1992. május 21.) a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről. http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:31992L0043:HU:html

a természetes folyamatokból, forrásokból származó légszennyezőanyagok jelenléte a légkörben. Természetes eredetű légszennyező anyagok homokviharból, vulkáni tevékenységből, erdőtüzekből, természetes szerves anyagok, holt biomassza bomlásából (CO₂, NH₃, H₂S, CH₄, stb.) stb. származnak.
Forrás: MSZ 21460/2–78

azon fizikai, kémiai és biológiai folyamatok összessége, melyek a környezetbe kikerült szennyezőanyag koncentrációjának csökkenéséhez vezetnek. Ezen folyamatok egy része kockázatcsökkentő hatású (fizikai, kémiai, biológiai bomlás), másik részük terjedés, hígulás vagy megoszlás eredménye, mely folyamatok lokálisan jelenthetnek kockázatcsökkenést, de nagyobb léptékben gondolkozva nem, hiszen az összes környezetbe kikerült anyagmennyiség nem csökken. Esetenként még kockázatnövekedéssel is járhat, mert a szennyezőanyag terjedése során érzékenyebb területeket is elérhet vagy ilyen érzékeny területeken felhalmozódhat.

A természetes folyamatok, melyek a szennyezőanyag csökkenését eredményeik a következők:
- a szennyezőanyag elpárolgása,
- a szennyezőanyag fizikai-kémiai és biológiai kioldása,
- a szennyezőanyag felszíni vagy felszín alatti vízzel való elszállítása,
- vízzel való szállítás közbeni hígulás,
- szerves szennyezőanyagok biodegradációja
- szennyezőanyagok adszorpciója, kiszűrése, megkötése szilárd közeg által
- szennyezőanyagok felvétele, kiszűrése, megkötése biológiai rendszer által.

Egyértelmű kockázatcsökkenést jelent a biodegradálható szerves szennyezőanyagok talajmikroorganizmusok vagy gyökérzóna-mikroorganizmusok által történő biológiai bontása, mineralizációja. Összetett vagy nehezen hozzáférhető és rosszul biodegradálódó szennyezőanyagok esetén általában nem teljes a biodegradáció és gyakori a szelektivitás a bontásban. Az így keletkező maradékok perzisztensek, remediálásuk problémás lehet. A szervetlen szennyezőanyagok, így a toxikus fémek kioldódása, kimosódása csökkenti a szennyezőanyag-koncentrációt a forrásban, de növeli a forrás nagyobb környezetében.

A szennyezőanyagok elpárolgása, kioldása egy másik fázisba kerülést jelent, mely kockázatcsökkenést jelent az egyik fázisban, de növekedést eredményez másikban. Ha a forrás távoli környezete érzékenyebb terület, mint a forrás területe, akkor összességében kockázatnövekedés következhet be. A hígulás hasonlóképpen kétélű folyamat a nem degradálódó anyagoknál és toxikus fémeknél, a szennyező-forrásban csökken a kockázat, de a forrásból kiinduló transzportútvonal mentén egyre nő és egyre nagyobb lesz a szennyezett tömeg (térfogat) és érzékenyebb területek elérésével sokszorosára nőhet a kockázat.
A természetes immobilizációs folyamatok, például perzisztens szerves szennyezőanyagok humuszba épülése vagy toxikus fémek szorpciója vagy beépülése talajalkotó oxidok vagy szilikátok molekularácsába szintén jó kockázatcsökkentő folyamatok.

azokat a mérnöki beavatkozásokat illetjük ezzel az összefogalaló elnevezéssel, melyek a természetben spontán lezajló kockázatcsökkentő folyamatokat - természetes szennyezőanyag csökkenés - célszerűen módosított körülmények és adalékanyagok alkalmazásával intenzívebbé, gyorsabbá, ellenőrizhetővé és irányíthatóvá teszik. A mérnöki beavatkozás mértéke széles skálán mozog. Az enyhe talajszellőzteteéstől a komplex fizikai-kémiai-biológiai beavatkozásokig.
A spontán biodegradáció intenzifikálásával és irányításával olyan in situ remediációs technológiát nyerünk, mely a természetes folyamatnál gyorsabban és tökéletesebben végzi a szerves szennyezőanyagok bontását, mineralizációját.
A párolgási és kioldási folyamatok is intenzifikálhatóak és hasznosítóak; a párolgást termikus talajkezelési eljárásokkal vagy in situ sztrippeléssel, a kioldást vizes mosással, tenzidek alkalmazásával, savas mosással, biológiai kioldással, stb. intenzifikálhatjuk. A szennyezőanyag mobilizálásának akkor van létjogosultsága, ha a szennyezőanyag-forrást térben izoláljuk a környezet többi részétől, és az elpárolgó gőzöket és a kioldás eredményeképpen létrejövő szennyezett vizeket gyüjtjük és kezeljük.
Ha nem lehet a forrást izolálni, akkor a terjedési útvonalat kell kontrollálnunk, például felszíni vizek esetén víztisztítók, felszín alatti vizek esetében reaktív résfalak beépítésével.
A hígulási folyamatok is hasznosíthatóak, például felszín alatti vizeket szennyező szerves folyadékokból kialakult csóvák esetén. Mivel az aerob vagy fakultatív anaerob biodegradáció csak a csóva felületén zajlik, a belsejében nem, ezért biodegradáható talajvíz-szennyezőanyagok esetén segítheti a bontást a csóva szétoszlatása, felületének növelése. Perzisztens szerves anyagoknál és toxikus fémeknél a hígulást-hígítást csak kivételes esetben "alkalmazzuk" mert ezzel rontjuk a kezelhetőséget (hatékonyabb a koncentrált szennyezett közeg kezelése), és globális elszennyeződést okozunk.
A természetes immobilizációs folyamatok (humuszba vagy talajalkotó ásványokba épülés) akkor képezhetik hatékony remediáció alapját, ha hosszútávon irreverzibilis a szennyezőanyag immobilizációja.

a mobilis szennyezőanyag a talajgázba vagy a talaj folyadék fázisába (talajnedvesség, talajvíz) kerül, ezzel jó feltételeket biztosít a természetes szennyezőanyag csökkenéshez, melyek közül a hígulás és a terjedés nem egyértelműen hasznos folyamatok, a biodegradáció viszont igen.
A szerves és/vagy szervetlen szennyezőanyagokkal szennyezett talajokban élő mikroorganizmus-közösség a szennyezést követően egy sor változáson megy keresztül. Előnybe kerülnek a szennyezőanyagot hasznosítani vagy tűrni képes fajok, megindul a biodegradációra képes és/vagy tűrőképes mikroorganizmusok természetes szelekciója és dúsulása, ezzel a természetes biodegradáció.
A legtöbb szerves- és számos szervetlen anyag immobilizálódhat is a talajmátrixban, így a szerves anyagok mozgása és bontása nehézkessé válik, és a fémek teljes egészében megmaradhatnak eredeti helyükön. A mozgékonyság irreverzibilis csökkentése hosszútávon csökkent kockázatot eredményez, a szennyezőanyagok víz és biológiai rendszerek általi hozzáférhetőségének csökkenése megakadályozza őket hatásuk kifejtésében.

a természet öntisztuló, az ökoszisztéma bonyolult közösségeinek szennyezőanyagokat ártalmatlanító és bontó képességét kihasználó ökomérnöki technológiák összessége. A természetes szennyvíztisztítás vízi (tavas, lagúnás szennyvíztisztítás), sekélyvízi (mesterséges láp, mocsár) és szárazföldi (gyökérzónás szennyvízkezelés) megoldásokat alkalmaz.
1. A tavas szennyvíztisztítás az üledék mikroflóráján kívül a természetes vízi vagy mocsári növényi közösséget és az üledéklakó állatokat is használja. A tavak általában átfolyással működnek, recirkulációjuk nincs, ennek ellenére a szennyvíztisztító telepekkel összehasonlítva jó nitrát- és foszfáteltávolítási hatásfokkal jellemezhetőek. A szennyvíztisztító tó lehet:
A.) aerob tó: általában 90-100 cm vízmélységű, stabilan aerob lagúna, melynek szennyvíztisztító kapacitása a hőmérsékleti viszonyoktól, az időjárási körülményektől és a tó geometriájától függ.
B.) Levegőztetett tó: 3-5 m vízmélységű, mesterséges levegőztetéssel ellátott tó.
C.) Fakultatív anaerob tó: 1,5-2 m vízmélységű, aerob-anaerob viszonyokkal jellemezhető tó, gyakran aerob tó után következő egység.
D.) anaerob tavak: 2-5 m vízmélység és anaerob viszonyok jellemzik, a kellemetlen szaghatás miatt korlátozott BOI és szulfátterhelés engedhető meg.
E.) Tórendszerek kombinációja: a szennyvíz minőségétől függően több tó egymáshoz, valamint elő- és utótisztító egységekhez kapcsolása.
A szennyvíz előkezelése után a kezelő tóban viszonylag hosszú utat tesz meg, melynek mentén a víz változó összetétele és az eltérő külső körülmények kvázi-kaszkád rendszert eredményeznek, a tó kialakításától függően aerob, anaerob és anoxikus viszonyokkal, elő- és utótisztítási szakaszokkal. A növényi anyag felhalmozódása és belőle humusz képződése a tavak folyamatos feltöltődését eredményezheti. Ez a növények learatásával, betakarításával és az üledék kotrással való eltávolításával megakadályozható.
2. Az épített láp és épített mocsár (constructed wetland) a lápra, ill. a mocsárra jellemző sekélyvízi ökoszisztéma tagjait tartalmazza, beleértve a detrituszt, a növényeket és az állatokat.
3. A gyökérzónás szennyvízkezelés a szennyezőanyagok biodegradációján kívül nagymértékű immobilizációra is képes rendszer. Növényzettel kombinált talajszűrőnek is tekinthető. A gyökérmezőben aerob és anaerob zónák vannak és komplex biocönózis felelős a szennyvíztisztításért. A biodegradációt a gyökérmező mikroorganizmusai, a mineralizált tápanyagok elfogyasztását a növények végzik. Legfontosabb folyamatok: ammonifikáció, nitrifikáció, denitrifikáció, foszfátmobilizáció, szulfátredukció, metánképződés, humuszképződés. Leggyakoribb megoldásai:
A.) A mesterséges nádas (reed bed) felszíni rávezetést, ill. elárasztást követő függőleges és vízszintes átfolyással működik. Tervezése és építése során lejtősen kiképzett, vizet át nem eresztő szigetelésre vízáteresztő hordozóanyagot rétegeznek, erre telepítik, az általában egyetlen fajból álló növényzetet. Az egyetlen növényfajhoz széles fajeloszlású talajközösség adódik. Leggyakrabban alkalmazott növények: Phragmites australis (nád), Schoeneplectus lacostris (káka), Typha latifolia (gyékény). Azok a növények használhatóak előnyösen, amelyek ún. átszellőztető alapszövettel (aerenchima) rendelkeznek. A növényi anyagot általában nem távolítják el, így azok holt anyagából humusz képződik. Alkalmazzák kommunális szennyvízre (2 m²/lakos helyigény), ipari szennyvizekre, olajos szennyvíz vagy talajvíz utókezelésére, vegyi anyagokat tartalmazó ipari szennyvizekre.
B.) A gyökérzónás szennyvíztisztítás szárazföldi ökoszisztémát alkalmaz, általában erre a célra telepített fákat. A szennyvizet felszín alatti rávezetéssel és vízszintes átfolyással közvetlenül a fák gyökeréhez juttatják. Mind szennyvíz, mind szennyvíziszap kezelésére alkalmazzák.
4. Élőgépes szennyvíztisztítás: vízinövények gyökérzetükhöz kötődő mikroorganizmusok együttes működését kihasználó kaszkád-reaktoros technológia, mely lehet szárazföldön elhelyezett vagy vízen úszó kezelőtelep.

az élő szervezetek, életközösségeik, valamint ezek élettelen környezetének dinamikus és természetes egysége.

a - mesterséges környezet kivételével - társadalmi szükségletek kielégítésére felhasználható környezeti elemek vagy azok egyes összetevői.

a természeti erőforrás, az élővilág és a fennmaradásához szükséges élettelen környezete, valamint más, természeti erőforrásnak nem minősülő környezeti elem, beleértve a védett természeti értéket is.

valamennyi olyan földterület, melyet elsősorban természetközeli állapotok jellemeznek.

olyan, a fenntartható használat részét képező eljárás, módszer, gazdálkodási mód, technológia vagy más, a természettel kapcsolatos magatartás, amely csak olyan mértékben befolyásolja a természeti értékeket, területeket, a biológiai sokféleséget, hogy természetes vagy természetközeli állapotuk fennmaradjon.

az az élőhely, táj, életközösség, amelynek kialakulására az ember csekély mértékben hatott (természeteshez hasonlító körülményeket teremtve), de a benne lejátszódó folyamatokat többségükben az önszabályozás jellemzi, de közvetlen emberi beavatkozás nélkül is fennmaradnak.

olyan biológiai szennyvíztisztítási eljárás, amely során a szennyezőanyagok lebomlását a hordozó talajhoz, homokhoz, kavicshoz, növények gyökerének felületéhez kapcsolódó mikroorganizmusok végzik aerob vagy anaerob módon, valamint a tavas szennyvíztisztítási megoldások.

a természetvédelem az élőlények, természetes életközösségek, élőhelyek a természetes és természetközeli területek, valamint a természeti táj megőrzésére vonatkozó társadalmi tevékenység. Célja a bioszféra állapotának, működőképességének, a biológiai sokféleség, a biodiverzitás megóvása, fenntartása és ezzel összefüggésben az élőhelyeknek és a természeti tájnak a megőrzése, károsodásainak megelőzése, mérséklése vagy elhárítása.

A diverzitás csökkenése napjainkban sosem látott méreteket öltött, az emberi tevékenység nagy léptékben pusztítja a természetet: túllegeltetés, erdőírtás, túlhalászat, emberi tevékenység miatti sivatagosodás, savas esők, talajok és a vizek savanyodása, stb. Ezek a globálisan jelentkező problémák a földi ökoszisztéma egyensúlyát és emberi létet is veszélyeztethetik.

A természetvédelem és a környezetvédelem nem azonos, a környezetvédelem kiterjed a nem természetes területekre, az ipari, mezőgazdasági és városi területekre, területhasználatokra is. Egyes országokban élesen megkülönböztetik a kettőt, például nálunk Magyarországon, de más országokban egységes egészként kezelik a kettőt, hiszen az ember nem csak közvetlenül használója, haszonélvezője a természetes környezetnek a bioszférának, de közvetett módon is: a bioszféra alapfeltétele az emberi létnek, az ember az ökoszisztéma tagja.

Az ember által használt, hasznosított természetes környezetből adódó hasznokat az "ökoszisztéma szolgáltatások" kifejezés értelmezi. Ezek a szolgáltataások kiterjednek az emberiség élelmezésére, vízzel és levegővel való ellátására, az energiaellátásra, a növénytakaró kialakítására és a prímer termelésre, egy sor szabályozó funkcióra, mint a klímaszabályozás, az elemek körforgása, a szennyezőanyagok elbontására vízben és talajban, valamint a kultúrális szolgáltatásokra, mint a szabadidős tevékenység, természettudományos megismerés, lelki inspiráció, stb.

A természetvédelem gyakorlati tevékenysége kiterjed a biológiai sokféleség és az életfeltételek általános védelmére, a természetes és természetközeli élőhelyek valamint a természeti táj védelmére és a különlegesen veszélyeztetett fajok és természeti objektumok egyedi védelmére.

Néhány különösen fontos nemzetközi egyezmény is született a természet védelmében (forrás: Wikipédia):

• Riói egyezmény a biodiverzitásról
• Washingtoni egyezmény a veszélyeztetett élőlények nemzetközi kereskedelméről,
• Washingtoni egyezmény a bálnavadászat korlátozásáról,
• Ramsari egyezmény a vizes élőhelyekről,
• Bonni egyezmény a vándorló állatok védelméről,
• Berni egyezmény a vadon élő állatok, növények és élőhelyek védelméről,
• Római egyezmény az élelmezési és mezőgazdasági célú növényi génforrásokról,
• Párizsi egyezmény a világ kulturális és természeti örökségének védelméről
• Párizsi egyezmény a sivatagosodás elleni küzdelemről (ENSZ)
• New York-i keretegyezmény az éghajlatváltozásról és annak Kiotói jegyzőkönyve (ENSZ)
• Bécsi egyezmény az ózonréteg védelméről
• Genfi egyezmény a levegőszennyezésről
• Cartagenai jegyzőkönyv a biológiai biztonságról

100-300 ^oC-on (alacsony hőmérsékletű) vagy 300-600 ^oC-on történik a víz és a szerves szennyezőanyagok elpárologtatása a szennyezett talajból. Tulajdonképpen a szennyezőanyag ledesztillálását jelenti a szilárd felületről. Ha nedves a talaj, akkor vízgőz-desztilláció folyik.
A termikus deszorberben nem történhet égés (túl alacsony a hőfok, emiatt veszélyes égéstermékek keletkezhetnek és robbanásveszély is fennáll), ezért inert gázáramra és indirekt fűtésre van szükség.
Az elszívott gőzöket a deszorberből a gőzkezelő rendszerbe a vivőgáz vagy a vákuum-rendszer továbbítja. A gőzök kezelőrendszerében a szerves szennyezőanyagok leválasztására ciklonokat, aktív szenes vagy más töltetű adszorbereket, szűrőket, nedves elnyeletőket alkalmaznak, elégethetik vagy biológiailag bonthatják a deszorbeálódott szerves szennyező;anyagokat. Nagyobb mennyiség lepárlása esetén a szennyezőanyag újrahasznosítása is lehetséges.
A gyakorlatban két eljárás ismeretes: a forgó dobos kemence és a termikus szalagspirál.
A forgó dobos deszorber egy vízszintes vagy ferde helyzetű henger, melyet kívánatos közvetve fűteni. A csőkemencét forgatják. A kezelőtér izolációja a külső tértől igényes megoldást követel.
A termikus szalagspirál egy zárt hengerben forog, miközben továbbítja a szállítandó anyagot. Hasonló izolációra és fűtőrendszerre van szükség, mint a forgódobosnál. A szalagspirál üreges szárában keringtetett forró olaj vagy gőz közvetve fűti a szállított anyagot, a szennyezett talajt.
Az eltávozó gőzök további kezelése a technológia lényeges pontja, minden esetben szükséges.
Az alacsony hőfokú deszorberből kikerült talaj csak kis mértékben károsodik. A talaj hőmérséklete mindig alacsonyabb, mint a kemence légterének hőmérséklete. Emiatt még a 350 ^oC-on kezelt talaj is tartalmaz élő sejteket, és a talaj élettelen része nem bomlik, nem károsodik, könnyen revitalizálható, pl. kevés (kb. 10%) jó minőségű talaj hozzákeverésével. A termikus deszorberből kikerülő, szennyezőanyagot már nem tartalmazó talaj steril talajként is hasznosítható, steril talajt igénylő mezőgazdasági technológiákban vagy biotechnológiákban (steril növények tenyésztése, kontrollált talajoltóanyaggal oltott talaj rizoszféra kialakításához, stb.)
Magas hőfokú deszorpció 300-600^oC-on történik, indirekt fűtéssel. Itt is inert gázáramot vagy vákuumot alkalmaznak, hogy a szennyezőanyag ne gyulladjon be. A többi jellemzője megegyezik az alacsony hőfokú deszorpciónál tárgyaltakkal, de a kezelt talaj károsodása nagyobb mértékű, így általában a talaj a kezelés után revitalizációra szorul, ha talajként kívánjuk használni.

a termikus talajkezelési eljárások a fizikai-kémiai talajkezelési eljárások közé tartoznak, mégis érdemes őket külön csokorban tárgyalni a speciális előkészületek és alkalmazások, valamint a technológiai kockázatok miatt. Leggyakoribb termikus talajremediációs eljárások a termikus deszorpció, az égetés, a pirolízis és a vitrifikáció.
Ezek közül az alacsony hőfokú termikus deszorpció az a technológia, amelyiknél a hőmérsékletemelés széles skálája megengedi, hogy a technológia akár az ökoszisztémát nem károsító és/vagy biológiaival kombinált eljárások között is felmerüljön, hiszen pl. az in situ 5-10 ^oC-al megemelt talajhőmérséklet nagymértékben megnövelheti a deszorpciót és amellett a talaj biológiai aktivitásának is kedvez, tehát a bioremediáció intenzifikálásához vezethet. A klasszikus ®termikus deszorpciós technológia egy olyan ex situ talajkezelési technológia, amelynek hőmérséklete vagy 100 és 300 ^oC között mozog, ez az alacsony hőfokú termikus deszorpció vagy 300 ^oC-tól akár 600 ^oC-on is folyhat a szennyezőanyag forráspontjától függően, ez a magas hőfokú termikus deszorpció.

a termikus turbulencia kifejlődésében döntő része van a hőmérsékleti rétegződésnek. Minél nagyobb a turbulenciát előidéző hőmérséklet gradiens, annál nagyobb az a sebesség, amellyel a keveredés végbemegy. Nappal a besugárzás hatására a földfelszín felmelegszik és a légkör alsó rétege labilissá válik. A melegebb, tehát könnyebb légrétegek felemelkednek és ezek helyébe hidegebb légrészek süllyednek le. A nagy függőleges hőmérséklet gradiensű légtömegekben gyakori a talajközelben is az élénk turbulens mozgás. A kis függőleges hőmérséklet gradiensű légtömegekben viszont a gyakori szélcsend és a gyenge áramlás a jellemző.
Forrás: Barótfi István (Ed.): Környezettechnika, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 2000

a termikus égetést olyan szerves anyagok, elsősorban szénhidrogének vagy bűzös vegyületek ártalmatlanítására használják, amelyeket nem érdemes visszanyerni, de ártalmasak lehetnek az egészségre, tűzveszélyesek lehetnek, vagy kellemetlen szagforrások komponenseiként szerepelhetnek. Az égetési eljárások az utóbbi 10–15 évben megbízhatósági és gazdaságossági szempontból jelentősen fejlődtek. Az üzemeltetési költségek a modern berendezéseknél hővisszanyeréssel csökkenthetőek.
A legtöbb véggáz esetében az éghető szennyező anyag koncentrációja a véggázban az alsó éghetőségi határ alatt van. Ebben az esetben kiegészítő fűtőanyag elégetésével kell az elégetendő gázokat a teljes elégéshez szükséges kellő idejű nagy hőmérsékletre felhevíteni. Vagy katalizátoros utóégetést beiktatani.
Forrás: Barótfi István (Ed.): Környezettechnika, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 2000

anyagok földhöz adása akár a föld felszínén való szétterítéssel, akár földbe injektálással, akár a föld felszíne alá helyezéssel vagy a föld felszíni rétegeibe való bedolgozásával.

nagymolekulájú vegyületek hevítés általi felbontása kisebb molekulájúakra. Pl. a kőolaj magas hőmérsékleten desztilláló frakcióját alkotó nagymolekulájú szénhidrogének hevítés hatására kisebb molekulájú , alacsonyabb hőmérsékleten illó, telitett és telítetlen szénhidrogénekké alakulnak: krakkolás. A kőolaj krakkolása 10-70 atmoszférán és 400-600 ^oC-on zajlik, eredményeképpen krakkgáz, cseppfolyós termékek (krakkbenzin) és petrolkoksz keletkezik. A hőmérséklettől függően minden vegyület képes hőbomlást szenvedni. Az egyik legstabilabb molekula, a víz, 2000 ^oC feletti hőmérsékleten bomlik jelentékenyebb mértékben. hulladékok, szennyezett talaj magas hőmérsékleten történő termikus kezelésekor (termikus deszorpció, égetés, pirolízis) lejátszódó folyamatok egy része is termolízis, hőbontás. (Lásd még kőolaj származékok, hulladékkezelés, talajkezelés).

egy terület szennyezettséggel szembeni érzékenységét klimatikus, geológiai, hidrogeológiai, meteorológiai, felszíni és felszín alatti vízi viszonyai, ökoszisztémája, és a terület ember álatli használata befolyásolja. A magyar talajjal kapcsolatos jogi háttér
1. fokozottan érzékeny;
2. érzékeny; és
3. kevéssé érzékeny területeket különböztet meg. A fokozottan érzékeny területek közé sorolják az ökológiai zöldfolyosókat, nemzetközi jelentőségű vadvizeket, a karsztos területeket, a felszíni vizek parti sávját, a pari szűrésű ivóvízkutak területét, az üzemelő és potenciális ivóvízbázisokat, a nemzeti parkok, a bioszféra rezervátumok és az erdőrezervátumok területét. Fontos elv a kockázatmenedzsmentben, hogy a terület érzékenységén kívül az egyes szennyezőanyagok háttérértékét is figyelembe kell venni, amikor a helyszín-specifikus határértékek és terhelhetőségek meghatározására kerül sor. Minél nagyobb a háttérérték annál kisebb a terhelhetőség, hiszen az háttérértékből és a szennyezettségből együttesen adódó kockázat a mérvadó.

Magyarországon a területhasználatokat "Az országos településrendezési és építési követelményekről" szóló 253/1997. (XII. 20.) Kormányrendelet nevesíti és csoportosítja.
A. A beépítésre szánt terület lehet:
1. lakóterület: nagyvárosias, kisvárosias, kertvárosias, falusias;
2. vegyes: településközpont és központi vegyes terület;
3. gazdasági: kereskedelmi, szolgáltató és ipari;
4. üdülőterület: üdülőházas és hétvégi házas;
5. különleges: nagy bevásárlóközpont és nagykiterjedésű kereskedelmi célú, vásár, kiállítási és kongresszusi terület, oktatási központok területe, egészségügyi (kórház, szanatórium, gyógyszálló, gyógyüdülő stb.), nagykiterjedésű sportolási célú, kutatás-fejlesztés, megújuló energiaforrások (pl. szél-, napenergia) építményeinek területe, állat- és növénykert, temetők, nyersanyaglelőhelyek (bányák) telkeinek, építményeinek területe, honvédelmi terület, hulladékkezelők, és lerakók (települési szilárd és folyékony, egyéb veszélyes, radioaktív hulladékok stb.) és épületnek minősülő közlekedési építmények területe.
B. A beépítésre nem szánt terület lehet:
1. közlekedési és közműterület;
2. zöldterület;
3. erdőterület, ezen belül: védelmi erdő, gazdasági, egészségügyi, szociális és turisztikai erdő, oktatási-kutatási erdő;
4. mezőgazdasági terület, ill.
5. egyéb terület: a folyóvizek medre és partja, az állóvizek medre és partja, a folyóvizekben keletkezett, nyilvántartásba még nem vett szigetek, a közcélú nyílt csatornák medre és partja, a vízbeszerzési terület (védett vízbázis) és védőterületei (hidrogeológiai védőidom).

Környezetvédelmi és kockázatkezelési szempontból célszerűbb a konkrét területhasználati módokat figyelembe venni, európai ajánlások alapján pl. az alábbiakat:
1. multifunkcionális területek, melyek bármilyen célra használhatóak, beleértve a lakóterületeket (különösen érzékeny);
2. játszóterek (különösen érzékeny);
3. közösségi- és magánkertek, zártkertek, veteményesek (különösen érzékeny);
4. sportterületek (erősen érzékeny);
5. parkok és pihenő területek, növényzettel nem vagy csak gyéren fedett területek, beépítetlen területek (erősen érzékeny);
6. mezőgazdasági területek (erősen érzékeny);
7. nem mezőgazdasági ökoszisztémák (pl. erdő) területe (közepesen érzékeny);
8. burkolatlan ipari és raktárterületek (kevéssé érzékeny);
9. burkolt ipari és raktárterületek (nem érzékeny).
A fölsorolt területhasználatok szennyezéssel szembeni érzékenysége jellemzően 1-től a 9. felé haladva csökken, de a konkrét szennyezőanyagtól függően a sorrendben csekély mértékű módosulás lehetséges. A tervezésnél a jelenlegi és a jövőbeni területhasználatot is figyelembe kell venni. A területhasználat, ill. a területérzékenység integráltan jelenik meg a környezeti kockázat mennyiségi felmérése során, hiszen a területhasználatból következnek a konkrét receptor szervezetek és adódnak az expozíciós utak. szennyezőanyagok megengedhető környezeti koncentrációját mindig a legérzékenyebb területhasználathoz tartozó kockázat nagysága korlátozza.

alacsony kémények, kürtők, általában a környező épületek tetőszintje közelében történő kibocsátásért felelős objektumok. A területi forrásból származó emissziók – a környező épületek által keltett mechanikus turbulencia hatására – átkeverednek, és nagy koncentrációban már a forrás közvetlen környezetében felszínközelbe jutnak, ahol veszélyeztetik az embert és az ökoszisztémát.
Forrás: MSZ 21460/2–78

tulajdonképpen rezgésszigetelésről van szó. Csővezetékek esetén történhet rugalmas betétű csőbilincsel, rugalmas felfüggesztéssel.

Forrás: Walz Géza:Zaj- és rezgésvédelem. Budapest Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft.2008

általában az az organizmus, melyen fizikai ágens, vegyi anyag vagy biológiai folyamat hatását tanulmányozzuk.
Környezettoxikológiában a laboratóriumi ökotoxikológiai és toxikológiai tesztekben és az aktív biomonitoring során alkalmazott testorganizmus kontrollált körülmények között felnevelt, azonos korú és tulajdonságú egyedekből álló tenyészetből származik. A tesztorganizmusnak jól mérhető és reprodukálható választ kell adnia a vizsgálandó anyag hatására. Válasza arányos kell legyen a hatóanyag/szennyezőanyag mennyiségével illetve koncentrációjával.
Passzív biomonitoring során a természetben élő és elődorduló egyedeket vizsgáljuk, melyek rosszabb statisztikával rendelknek, mint a kontrollált körülmények között felnevelt és vizsgált tesztorganizmusok.

A környezettoxikológiában

A tesztorganizmus kiválasztásához adunk meg néhány szempontot illetve követelményt az alábbiakban:

• Könnyen hozzáférhető faj legyen törzsgyűjteményből vagy természetből.
• Fenntartható és tenyészthető legyen laboratóriumi körülmények között.
• A tenyészet története, genetikája ismert legyen: két igen jól ismert laboratóriumi tesztorganizmus az Escherichia coli és a norvég patkány.
• Ökoszisztéma reprezentánsként több különböző típusú vegyi anyagra is érékeny legyen.

Korai figyelmeztető indikátorként nagyon érzékeny és/vagy szelektíven érzékeny legyen

• Jól mérhető végpontja legyen, reprodukálható eredményt adjon.
• Ne legyen patogén, ne hordozzon más kockázatot.
• Jól reprezentálja osztályát vagy trofikus szintjét.

Utóbbi kritérium azért túlzó, mert sem az ökoszisztémát, sem annak trofikus szintjeit általában nem ismerjük olyan jól, hogy el tudnánk dönteni, hogy melyik tesztorganizmus reprezentálja azt jól.

Nem mindig egyértelmű, hogy a mikor milyen érzékenységű ökoszisztéma tagot alkalmazzunk. Ez a vizsgálat célja ismeretében egyes esetekben eldönthető (korai figyelmeztető rendszerek), más esetekben nem (vegyi anyagok engedélyezése). Egy másik dilemma, hogy valóban a legérzékenyebb ökoszisztéma tagot kell-e védenünk? Sokan az ökoszisztéma védelmét, az ökoszisztéma szempontjából még elfogadható káros hatást úgy definiálják, illetve ahhoz a feltételhez kötik, hogy az eredeti fajeloszlás 95 %-os valószínűséggel változatlan maradjon. Ez a megfogalmazás nyilvánvalóan nem a legérzékenyebb ökoszisztéma komponenst veszi alapul. Az is problémát jelent, hogy általában nem tudjuk, hogy melyik a legérzékenyebb ökoszisztéma tag. Gondoljunk egy talajra, ahol a talaj ökoszisztémájában igen fontos mikroorganizmusok legtöbbjét (fonalas baktériumok) még izolálni vagy kimutatni sem tudjuk.

vizsgálati végpont: a mérési végpont alapján felvett koncentráció-hatás vagy dózis-hatás görbéről leolvasott vagy más statisztikai értékeléssel kapott eredmény, pl. EC₅₀, NOEC, stb.

a talaj textúrája a szemcseösszetételen, pontosabban a homok, az iszap és az agyag %-os arányán alapul. A talaj textúracsoportjait a domináns szemcseméret-frakció szerint nevezik el, eszerint homok- vályog- vagy agyagtalajokról beszélünk. Ezt módosítják a nem fő frakciók jellemzői, pl. homokos agyag- vagy iszapos agyagtalaj.
A textúracsoportot általában hároszögdiagramok segítségével határozzák meg a szemcseösszetétel alapján.
agyagtalajnál: agyag >40%; iszap <40%; homok <45%,
iszapos agyagnál: homok <20%,
homokos agyagnál: iszap <20%.
vályogtalajnál: agyag: 7-20%; iszap: 28-50%; homok: 23-50%,
homoktalajnál: homok >85%.

összes szervetlen széntartalom, melyet pl. a vizek, üledékek szerves anyagtartalmának (lásd TOC) jellemzésekor határozunk meg és veszünk korrekcióba. Mérése úgy történik, hogy savval felszabadítjuk a karbonátokból, hidrogénkarbonátokból a széndioxidot, egy gázzal kihajtjuk és pl. infravörös detektorral mérjük. Ha a mintában illékony szerves komponensek is találhatók, pl. benzol, toluol, ciklohexán és kloroform, ezek is elvesznének a kihajtás során. Ilyenkor a TOC koncentrációt külön mérésben vagy kivonással határozzuk meg. Ma már vannak olyan készülékek, melyekkel a meghatározás automatikusan elvégezhető. (Forrás: Elementar GmbH: TOC mérés és TN mérés forradalmian új koncepcióval. Tallózó, Labinfo 2009/1, 20-21)

Tagged Image Fájl Format = TIFF. Magyarul: megjelölt látványfájl-formátum. Kiadványszerkesztéshez fejlesztették ki. Olyan adatátviteli formátum, amelyet képfeldolgozással, szkennelt képek utómunkáival kapcsolatban alkalmaznak. A TIFF tetszés szerinti képméretet és színmélységet támogat 24 bitig.

nem ütő, pontelvű nyomtató. Egy jel kialakításához sokkal több pontot használ, mint a mátrixnyomtató, ezért (is) szebb az írásképe. A tűmátrix-nyomtatóhoz hasonlóan, ez is mátrix-elvű, egy pontsort nyomtat, miközben a nyomtatófej mozog a papír előtt. Apró porlasztókon át finom tintacseppeket juttat a papírra, de nem festékszalagról, hanem tintapatronból. Ezek a pontok kisebbek, mint a tűmátrix-nyomtató esetén, de nagyobbak, mint a lézernyomtatónál. A tintasugaras nyomtatókon belül több típus létezik aszerint, hogy a tinta milyen módszerrel kerül a papírra. Egy teli patronnal kb. 2000 szöveges oldal kinyomtatása lehetséges. Mivel nem ütő, ezért csak egypéldányos nyomtatásra alkalmas. Viszonylag drága az üzemelése, képes lehet színes nyomtatásra is. A tintasugaras nyomtatók között léteznek cirkulációs rendszerűek, melyek a felhasználandó festéket belsejükben keringetik addig, amíg parancsot nem kapnak a nyomtatásra. Ekkor a tinta a nyomtatófejen keresztülhaladva cseppecskékre szakad, amelyek elektródák előtt elhaladva töltötté válnak. Ezután mozgásuk iránya már könnyen vezérelhető. Hogy a papírt a pozitív vagy negatív töltésű cseppek érik-e el, az a modelltől függ. A leggyakrabban azonban ez a technika alulmarad a többi módszerhez képest, főleg a nyomtatás lassúsága és a színes nyomtatás esetén felmerülő nehézségek miatt. A bubble-jet elv szerint működő tintasugaras készülékek lelke a tintacartridge, mely magába foglalja a nyomtatófejet (a felbontástól függő számú tintacsatornával) és a körülbelül 20 mg tintát tartalékoló szivacsot. A csatornácskákhoz tartozó fűtőelemeket közvetlenül a nyomtató központi egysége vezérli. Vezérlőjel érkezése esetén az elem nagyon magas hőmérsékletre melegíti fel a tintát, melynek egy része hirtelen elpárologva lökéshullámot kelt, mely az elemtől távolabb elhelyezkedő festéket az apró nyíláson át kipréseli. A jel szünetében az addig fennállt buborék összeesik és a keletkező vákuum beszívja a következő jel érkeztekor felhasználandó tintát. A piezoelektromos nyomtatók tintacsatornáiban erre alkalmas kerámiadarabkák nyomják ki a tintát az elektromos impulzus hatására. A fejek élettartama itt nagyon magas, hiszen az alkatrészek nincsenek gyors és nagy hőmérsékletváltozásoknak kitéve.

Forrás: Miklóssy Dezső: Oktatási Segédanyag

a meghatározási módszer angol nevéből (Total Kjeldahl Nitrogen) származó rövidítés. A módszer nevét kifejlesztőjéről, Johan Kjeldahl (1849-1900) dán kémikusról kapta. A módszer lényege tömény kénsavas roncsolás, mely után az ammóniából és szerves nitrogénből keletkező ammónium-ion erős bázis hatására ammóniává alakul, amit kidesztillálunk és bórsav-oldatban megkötünk, majd a bórsavfelesleget erős savval visszatitráljuk. A szerves nitrogén-tartalom ugyanezzel a módszerrel külön is meghatározható, ha az ammóniát először kihajtjuk a mintából. A módszer alkalmas szinte bármilyen minta (élelmiszerek, takarmány, szennyvíz, talaj, stb.) nitrogén-tartalmának meghatározására. A természetben előforduló nitrogénformákról lásd nitrogénkörforgalom a talajban.

angol nevének (Total Nitrogén) rövidítése, összegző paraméter, a minta (felszíni vagy felszín alatti víz, szennyvíz, üledék, talaj) összes nitrogéntartalma, kivéve az oldott nitrogén gázt, beleértve a nitrát, nitrit, ammónia és a szervesen kötött nitrogéntartalmat. Régebben az egyes nitrogénformákat külön-külön meghatározták, és az eredmények összegzésével nyerték az összes nitrogéntartalmat. Ma már léteznek olyan automatizált készülékek, melyek a különböző nitrogénformákat egyszerre mérik. A módszer magas hőmérsékletű feltárás során keletkező nitrogénoxid meghatározásán alapul. A detektálás történhet elektrokémiai, kemilumineszcenciás vagy infravörös detektorral. (Forrás: Elementar GmbH: TOC mérés és TN mérés forradalmian új koncepcióval. Tallózó, Labinfo 2009/1, 20-21). A természetben előforduló nitrogénformákról lásd nitrogénkörforgalom a talajban.

álló szárazföldi víztest (természetes tó, mesterséges tó, tározó, holtág).

több fajt alkalmazó ökotoxikológiai tesztek a mikrokozmosz és a mezokozmosz tesztek. Ezeket az elmúlt 20 évben fejlesztették ki és 1 literes mérettől több ezer, esetleg millió literig is változhat a méretük. A különféle szakcikkek 11 módszert ismertetnek édesvízi mesterséges folyamok kialakítására. 22 laboratóriumi vízi mikrokozmoszt 0,1 litertől 8 400 literig, és 18 szabadtéri édesvízi mikrokozmoszt 8 litertől 18 millió literig.

A mikro- és mezokozmoszok leggyakoribb megoldásai:

• a mesterséges édesvízi folyam,
• általános édesvíz,
• mesterséges mocsár,
• szimulált mezőgazdasági víztározó,
• mesterséges kert,
• mesterséges erdő, stb.

Ahhoz, hogy több fajt tartalmazó ökotoxikológiai teszteket tudjunk tervezni meg kell értenünk a különbségeket az egyfajú tesztekhez képest. A mikro- és mezokozmoszok az ökológiai rendszerek jellegzetességeit hordozzák magukban, komplexek, több trofikus szintet tartalmaznak, modellezik a természetes ökoszisztémákat, a tápanyagellátást, a napfényt, a közeg fizikai-kémiai tulajdonságait, stb.

Az ökológiai rendszerek legfontosabb tulajdonsága, hogy a bennük folyó változásoknak időben meghatározott irányuk van, azaz az időben irreverzibilisek. Ezt a tervezéskor is figyelembe kell venni.

A mikrokozmosz másik fontos tulajdonsága, hogy evolúció folyik benne. Erre jó példa a kemosztát, amely egy mikrobiológiai alapú mezokozmosz, melynek célja új anyagcsereutak forszírozott kialakítása szelekciós nyomás alkalmazásával, például peszticidek vagy más hasonló, nehezen bontható szerves szennyezőanyagok biodegradációjának megoldására.

A mikrokozmoszok és mezokozmoszok paradoxonja, hogy a mesterséges ökoszisztéma modellel tulajdonképpen egy homogén rendszert akarunk létrehozni, hogy jobb statisztikája legyen a vizsgálat eredményének a szabadföldi vizsgálathoz képest, de ezzel veszítünk a környezeti realizmusból, dinamikusan szemlélve csökken a valószínűsége, pl. a heterogenitással együtt járó jobb alkalmazkodóképességből következő ellenálló képesség kialakulásának.

Az eredmények értékelése, az adatanalízis és interpretáció még nehezebb feladat, mint az egy fajt alkalmazó teszteknél. Problémát okoz a megfelelő ismétlések (párhuzamos kísérletek) megalkotása. Azonos kísérletből vett minták, vagy idősor szerinti minták nem tekinthetőek párhuzamosoknak, ezek legfeljebb a kísérlet heterogenitását mutatják.

Az adatok értékeléséhez olyan többváltozós módszereket kell alkalmazni, amelyek alkalmasak az ökológiai adatcsoportok közötti törvényszerűségek felfedésére. Két elterjedten alkalmazott módszer a PCA (Principal Components Analysis = főkomponens analízis) és az NCAA (Nonmetric Clustering and Assotiation Analysis = nem metrikus klaszteranalízis)

általános szabály, hogy egy meghatározott összetételű anyag, melyben egynél több fő összetevő 10% (m/m) és 80% (m/m) közötti koncentrációban van jelen.