Lexikon
környezettoxikológia területén használt mértékegység, amely megmutatja, hogy egy vegyi anyag vagy környezeti minta ösztrogén-hatása hány ng/L 17-β-ösztradiol (E2) hormon hatásával egyezik meg. Jelölése: EEQ (ösztradiol ekvivalens). Mértékegysége: ng E2/L
olyan makroszkopikus méretekben homogén fém anyag, amely két vagy több olyan módon vegyített elemből áll, amely nem teszi lehetővé azok mechanikus eszközzel való szétválasztását. (Forrás: REACH 3. cikk (41)).
olyan folyékony anyag, amely, bár önmagában nem feltétlenül éghető, rendszerint oxigén biztosítása révén más anyagok égését okozhatja, illetve más anyagok égését elősegítheti.
az oxidáló tulajdonságú anyagok, bár maguk nem feltétlenül éghetők, okozhatják más anyagok égését vagy hozzájárulhatnak ahhoz. Ezeknek a tulajdonságnak a vizsgálata arra szolgál, hogy egy oxidáló anyagot más anyagokkal összehasonlítva a megfelelő veszélyességi osztályba soroljanak be. (http://www.prc.cnrs-gif.fr/reach/en/physicochemical_data.html) Nem kell elvégezni a vizsgálatot, ha az anyag robbanásveszélyes, vagy erősen gyúlékony, vagy szerves peroxid, vagy ha az anyag nem reagál éghető anyagokkal exoterm módon a kémiai szerkezet alapján (pl. szerves vegyületek, melyekben nincs oxigén- vagy halogénatom, vagy ha ezek az elemek nincsenek nitrogénhez vagy oxigénhez kötve, vagy szervetlen anyagok, melyekben nincs oxigén vagy halogénatom).
az oxidálószerek oxidáló hatású vegyi anyagok. Sokukat a veszélyes anyagok között tartják számon, ugyanakkor a legtöbb oxidálószer vagy elektronakceptor természetesen nem veszélyes anyag. Az oxidálószer egy redoxrendszerben az a szervetlen vagy szerves anyag, amely redukálódni képes, és ehhez még csak oxigén sem kell hogy legyen benne.
A veszélyes anyagok közé sorolt oxidálószerek definíciójaként a következőt fogadhatjuk el: nem okvetlenül éghető, de oxigént szolgáltató anyagok, melyek maguk vagy más anyagok gyulladását, égését okozzák vagy hozzájárulnak ahhoz. A legismeretebb oxidálószerek az alábbiak:
Ammonium cérium(IV) nitrát és a többi cérium(IV) vegyület
Dinitrogén oxid (N2O)
Hatértékű krómvegyületek, mint a krómsavak, dikromsav, a krómtrioxid, vagy a piridin-klórkromár (PCC), és a többi kromát és dikromát vegyület
Hypoklorit és más hypohalogenidek, a legtöbb fehérítőszer
Jód és más halogén elemek és vegyületeik
Káliumnitrát (KNO3)
Kénsav
Kloritok, klorátok, perklorátok, és más hasonló halogénvegyületek
Nitiritek, salétromossav
Ozmium tetroxide (OsO4)
Ózon
Permanganát sók
Peroxid vegyületek
Perszulfátok, persulfát sav
Szulfoxidok
Tollens' reagens: ezüstnitrát ammóniaoldatban
az oxigén a a periódusos rendszerben az oxigéncsoport első eleme, rendszáma 8, a vegyjele O. Az oxigén a Föld leggyakoribb eleme, hiszen a földkéreg tömegének majdnem felét oxigén teszi ki (természetesen kötött állapotban), de az oxigén a világegyetem gyakoribb elemei közé is tartozik, hiszen az ötödik leggyakoribb elem. A légkör jelentős része oxigéngáz (O2), de ózon (O3) formában is megtalálható (ez a molekulaszerkezet sokkal instabilabb, az ózon az oxigéngáz allotróp módosulata).
Az oxigéngáz színtelen, szagtalan, íztelen, kétatomos molekulákból álló anyag. Folyékony és szilárd halmazállapotban kék színű. Molekularácsban kristályosodik. Molekulája apoláris, benne kettős kötés található. Apoláris tulajdonsága miatt vízben csak kismértékben oldódik (100 cm3 víz 20 °C-on 4,14 mg O2-t old). A vízben oldott oxigénnek jelentős élettani hatása van, csakúgy mint a légkörinek. Az oxigén nélkülözhetetlen az élethez (a biológiai oxidáció folyamatához).
Az ózon a légkör felső rétegeiben keletkezik elektromos szikra és rövidhullámú sugárzás hatására. Az ózon elnyeli a káros ultraibolya (UV) sugarakat, a légkör magasabb rétegeiben ózonréteget alkot, mely napjainkban sajnos némely helyeken meglehetősen elvékonyodott (átlagos vastagsága 8 km).
Az aerob környezet a szabad oxigén jelenlétével jellemezhető, az anaerob környezetben nincs szabad oxigén, de lehet benne kötött oxigén, vagyis oxigén tartalmú vegyületek, például, nitrit, nitrát, szulfát, széndioxid. Az aerob organizmusok, így a növények, állatok, ember és a mikroorganizmusok egy része szabad oxigént igényel a légzéséhez, vagyis energiatermeléséhez. A mikroorganizmusok másik része, az anaerob mikroorganizmusok a vegyületekben kötött oxigént használja fel alternatív légzésformákban (nitrátlégzés, szulfátlégzés, karbonátlégzés).
Környezetünknek egy része anoxikus vagy anaerob, ez azt jelenti, hogy korlátozott mennyiségben van jelen szabad oxigén, vagy egyáltalán nincs. A felszíni vízekben és a talajban a légkörtől lefele haladva csökkenő gradiens mutatkozik a szabad oxigén koncentrációját tekintve. Ezt a környezet redoxpotenciáljával jellemezhetjük, ami nem más, mint egy vegyület, vagy a környezetet alkotó vegyületek voltban kifejezett elektron-affinitása (a hidrogénhez képest, ami nulla).
oxigént tartalmazó motorbenzin keverőkomponensek. Legáltalánosabb képviselőjük a metil-terc.-butiléter (MTBE), melyet metanolból és izo-butilénből állítanak elő. Az oxigenátok egyrészt tisztább égést biztosítanak, másrészt igen magas (100 egység feletti) kísérleti oktánszámuk miatt a benzinek oktánszámának emelését szolgálják. Hátrányuk az, hogy vízoldhatók, ezért esetleges benzinszivárgás esetén a talajvízzel sokkal messzebbre jutnak el (kellemetlen ízt és szagot adva a víznek) mint a benzinben található egyéb, nem vízoldható vegyületek. (Forrás: Olajipari értelmező szótár)
élő szervezetek által időegység alatt elfogyasztott O2 mennyiség. A biológiai úton felszabadított energia legalább 90%-a oxidációs folyamatokból származik, ezért az oxigénfogyasztás az energiaforgalom mértékét jellemzi a sejt, a szervezet, a tenyészet vagy a közösség szintjén. Átlagos felnőtt ember alapanyagcserét folytatva 250 cm3/min O2-t fogyaszt. Intenzív izommunka esetén az oxigénfogyasztás elérheti a 3 l/min értéket is. A talajban élő közösség egyes tagjainak légzéséből összegzett oxigénfogyasztás a talajlégzés, melyet a termelt CO2 vagy a fogyasztott O2 mennyiségének meghatározásával lehet jellemezni. felszíni vízben, talajvízben vagy szennyvízben élő közösségek oxigénfogyasztása az energiatermelés céljára rendelkezésére álló szubsztrátok, vagyis a vízben oldott és biodegradálható szerves anyagok mennyiségétől, a víz szempontjából, a szerves anyagokkal való szennyezettségétől függ. A szerves anyagokkal való szennyezettség mértékének megállapítására szabványosított módszer is létezik, amely a vízben élő közösség 5 napos oxigénfogyasztását méri: BOI5 (5 napos biológiai oxigénigény. (még oxigénigény).
&search
a vízben vagy szennyvízben oldott, vagy szuszpendált szubsztrátok (szerves és szervetlen anyagok, szennyezőanyagok) lebontásához felhasznált oxigén mennyisége; mértékegysége mg O2/l víz. A biológiai lebontás mértékéül az 5 nap alatt 20 oC-on, fénykizárás mellett standard eljárással meghatározott biológiai oxigénigény (BOI5) szolgál, ami az összes szennyezőanyag mintegy 70-90%-os lebontását jelenti. Ez az érték csak akkor arányos a víz/szennyvíz szennyezőanyag tartalmával, ha kizárólag biológiai oxidációra fordítódik az elfogyasztott oxigén és ha a mikrobaközösség működését nem gátolják toxikus anyagok. Elméletileg 1 g glükóz lebontásához 1,07 g O2 szükséges, a faktor fehérjékre: 1,46; zsírokra: 2,85; metánra: 4 g O2/g. Az oxidáció rendszerint nem tökéletes, azaz nem csupán max. oxidációs fokú termékek (CO2, H2O) keletkeznek, ezért a gyakorlatban mért és ismert szubsztrát esetén számítással kapott elméleti oxigénigény (EOI), pl.: C2H5OH + 3O2 = 2CO2 + H2O egymástól eltér. Kommunális szennyvizek BOI5 értéke 200-300 mg O2/ml, biológiai kezelés után: 15-40 mg O2/ml, tiszta folyóvíz értéke: 1-3 mg O2/ml. A szennyvizek nem minden komponense bontható biológiailag, így az összes szennyezőanyag mennyiségével arányos mérőszámot a kémiai oxigényigényt (KOI) használjuk, melyet a kálium-dikromátos (korábban kálium-permanganátos) oxidációhoz szükséges oxigénmennyiség ad meg. A kémiai oxigénmeghatározás hatásfoka 80-95% körüli, ezért EOI > KOI és EOI > KOI > BOI5. Szennyvizek szervesanyagtartalmát sok esetben a KOI-nál jobban jellemzi az összes szerves széntartalom (TOC = Total Organic Carbon) vagy olyan specifikus mutatók, mint az abszorbeálható szerves halogénvegyületek koncentrációja (AOX = Absorbable Organic Halogenes).
az atmoszféra nagy ózontartalmú (O3) rétege, mely a Föld felszínétől számítva mintegy 40 kilométer magasságban helyezkedik el. Az ózonréteg védi az élőlényeket a napból érkező káros UV sugárzástól, azzal, hogy annak nagy részét elnyeli.
A légköri ózon a földfelszínt egyébként elérő ibolyántúli sugárzás jelentős részét elnyeli. Ózon úgy keletkezik, hogy egy nagy energiájú ibolyántúli foton az O2-t felbontja, ezáltal O szabadul fel. Az O az O2-vel egyesülve ózont alkotnak. Az így létrejött ózon ibolyántúli vagy látható fény fotonjainak hatására ismételten felbomlik, majd ismét ózonná alakul. Az ózon akkor „hal meg”, ha egy oxigénatommal ütközve két oxigénmolekula keletkezik belőle. A halogénezett szénhidrogének hozzájárulhatnak az ózonlyuk kialakulásához. A troposzférába kerülve inert állapotban maradnak, majd végül a felső sztratoszférába jutnak, a legnagyobb ózontartalmú rétegek fölé. Ezen a szinten az ibolyántúli sugárzás már elég erős ahhoz, hogy a halogénezett szénhidrogének molekuláit felbontsa és klóratomokat szabadítson fel, amelyek megtámadják az ózont. A klóratom katalitikusan képes roncsolni az ózont anélkül, hogy önmaga átalakulna. Első lépésként az ózonból egy oxigénatomot vesz el és ClO-t, valamint egy stabil O2-t képez. Ha ClO más O-val ütközik, a két O könnyen kölcsönhatásba lép egymással, és az így felszabaduló Cl újabb O3 megsemmisítésére lesz alkalmas. Laboratóriumi vizsgálatok már korábban kimutatták, hogy a Cl az O3-t nagyon könnyen elbontja. Mivel a halogénezett szénhidrogénekből eddig már több millió tonna került a környezetbe, több kutató úgy véli, ha ez a kibocsátás folytatódik, a szóban forgó vegyületek végül is az ózonpajzsot súlyosan károsító mértékben halmozódnak fel a sztratoszférában. Ráadásul a kártékony folyamatok még a kibocsátás azonnali megszűnése esetében is folytatódnak a következő évszázadban is, lévén a halogénezett szénhidrogének légköri tartozkódási ideje több évtized. A főbb változatok közül a CFCl3 75 évig, a CF2Cl2 száz évig marad a légkörben.