Lexikon
&search
a vízben vagy szennyvízben oldott, vagy szuszpendált szubsztrátok (szerves és szervetlen anyagok, szennyezőanyagok) lebontásához felhasznált oxigén mennyisége; mértékegysége mg O2/l víz. A biológiai lebontás mértékéül az 5 nap alatt 20 oC-on, fénykizárás mellett standard eljárással meghatározott biológiai oxigénigény (BOI5) szolgál, ami az összes szennyezőanyag mintegy 70-90%-os lebontását jelenti. Ez az érték csak akkor arányos a víz/szennyvíz szennyezőanyag tartalmával, ha kizárólag biológiai oxidációra fordítódik az elfogyasztott oxigén és ha a mikrobaközösség működését nem gátolják toxikus anyagok. Elméletileg 1 g glükóz lebontásához 1,07 g O2 szükséges, a faktor fehérjékre: 1,46; zsírokra: 2,85; metánra: 4 g O2/g. Az oxidáció rendszerint nem tökéletes, azaz nem csupán max. oxidációs fokú termékek (CO2, H2O) keletkeznek, ezért a gyakorlatban mért és ismert szubsztrát esetén számítással kapott elméleti oxigénigény (EOI), pl.: C2H5OH + 3O2 = 2CO2 + H2O egymástól eltér. Kommunális szennyvizek BOI5 értéke 200-300 mg O2/ml, biológiai kezelés után: 15-40 mg O2/ml, tiszta folyóvíz értéke: 1-3 mg O2/ml. A szennyvizek nem minden komponense bontható biológiailag, így az összes szennyezőanyag mennyiségével arányos mérőszámot a kémiai oxigényigényt (KOI) használjuk, melyet a kálium-dikromátos (korábban kálium-permanganátos) oxidációhoz szükséges oxigénmennyiség ad meg. A kémiai oxigénmeghatározás hatásfoka 80-95% körüli, ezért EOI > KOI és EOI > KOI > BOI5. Szennyvizek szervesanyagtartalmát sok esetben a KOI-nál jobban jellemzi az összes szerves széntartalom (TOC = Total Organic Carbon) vagy olyan specifikus mutatók, mint az abszorbeálható szerves halogénvegyületek koncentrációja (AOX = Absorbable Organic Halogenes).