Lexikon
általában a szennyezett talaj vegyi szennyezettségből adódó környezeti kockázatának csökkentését értjük alatta. A szennyezett talaj kezelése mindhárom talajfázis (gáz, folyékony, szilárd) kezelését jelenti. A kezelés helyszínét illetően lehet ex situ és in situ.
1. ex situ talajkezelés: a talaj eredeti helyéről való kiemelését és helyben (on site) vagy az eredeti helytől távolabb (off site), pl. kezelőtelepen történő kezelés. Az eredeti helyszín szempontjából ez jelenthet talajcserét, amikor nem a kezelt talajt használják fel az eltávolított helyett, hanem máshonnan származó nem szennyezett talajt.
2. in situ talajkezelés: a talaj eredeti helyszínén, kitermelés nélkül történő kezelés. Egyik célja a szennyeződés vízzel való tovaterjedésének megakadályozása pl. felszín alatti izoláló falakkal (résfal), vagy folyamatos talajvíz-szivattyúzással, másik célja a talaj szennyezőanyag-tartalmából eredő kockázat csökkentése mobilizációval (eltávolítás) vagy immobilizációval (rögzítés, stabilizálás). Lásd még remediálási technológiák, remediáció, bioremediáció, sztrippelés, bioventilláció, kioldás, talajkezelés iszapfázisban, talajba injektálás, talajoltóanyag).
a talaj eredeti helyéről történő eltávolítása, kitermelése. Szennyezett talajjal kapcsolatban ex situ talajkezelést vagy lerakást megelőzően termelik ki a talajt kézi vagy gépi erővel. Ha a talaj talajvíz alatti talajréteget is ki akarják termelni, akkor a kitermelést megelőzően a talajvízszint csökkentésére van szükség.
Annak eldöntése, hogy kitermelés után (ex situ) vagy anélkül (in situ) kezelik-e a talajt, menedzsment feladat; a döntést a területrendezés, a jövőbeni használat, a szennyeződés friss vagy történelmi jellege is befolyásolják, a szennyezőanyag aktuális terjedésén és káros hatásain kívül.
közvetlenül a belélegzési szinten kibocsátó szennyezőforrás. Ide elsősorban a városok szűk utcáit szennyező gépjárművek tartoznak.
Forrás: MSZ 21460/2–78
a talajlevegőztető kutak a szennyezett talaj in situ bioremediációjához szükséges levegőnek a mélyebb talajrétegekbe juttatására szolgáló kutak (bioventilláció). Általában egyszerű, 5-100 mm átmérőjű, perforált műanyag béléscsővel ellátott kutak. A béléscső perforációja a levegőztetendő mélységhez igazodik, a lyukak mérete 0,5-0,75 mm. A béléscső körül szűrőkavicsolást alkalmaznak, a felszínhez közel pedig betongallért. A kútfejet zárhatóan alakítják ki úgy, hogy a levegőztetéshez szükséges szerelvények csatlakoztathatóak legyenek. A levegőztető kutak elhelyezkedését és sűrűségét a talaj hézagtérfogatának és légáteresztő képességének ismeretében lehet tervezni. A telítetlen talajt célszerű a kutakhoz csatlakoztatott ventillátor segítségével, szívással levegőztetni. Egy jól bevált eljárásban a ventillátorral szívott kútsort ún. passzív kútsor követi, melynek szerepe a légköri levegő bevezetése a talaj mélyebb rétegeibe. A levegőztető kutakat adalékanyagok talajba juttatására is fel lehet használni. A szívott, a passzív és/vagy a nyomás alatt lévő levegőztető kutak elrendezését a terület hidrogeológiai viszonyainak, a szennyezőforrás elhelyezkedésének, a szennyezőanyag terjedésének ismeretében kell tervezni: lehet koncentrikus, egyenletes háló vagy a szennyezőanyag terjedésétől függő, specifikus elrendezésű. A telített talaj levegőztetése is történhet a talajvíszint alá nyúló, perforált béléscsöves levegőztető kutakkal, de itt mindig levegő befúvást vagy injektálást alkalmazunk, kompresszor segítségével. Lásd még bioventilláció.
a talaj hőmérsékletének emelése néhány fok hőmérsékletnöveléstől 1200 oC-ig széles skálán mozog.
1. A talaj hőmérsékletének kismértékű emelése (max. 50 oC-ig) kettős hatású: növeli a biodegradáció hatékonyságát és a szennyezőanyag mozgékonyságát, így illékonyságát, oldékonyságát, deszorpcióját. A deszorpció növelése, a talaj mikroszerkezetében történő párolgás és egyenletes lecsapódás növeli a biológiai hozzáférhetőséget.
2. A talaj hőmérséklete rövid időre akár 120 oC-ra is növelhető a talajmikroflóra irreverzibilis károsítása nélkül. Az ilyen időszakos felmelegítést biodegradálható, de erősen szorbeálódó szerves szennyezőanyagok (pl. PAH-ok, kőszénkátrány, gázgyári maradék) deszorpciójának növelésére szokták alkalmazni. A nehezen biodegradálható anyagok kémiai reakcióit, pl. polimerizáció, oxidáció szintén megnöveli, tehát a humuszba épülést és a stabilizációt is elősegítheti abban a stádiumban, amikor már biológiailag bontható szubsztrát (szennyezőanyag) kevés van vagy nincs a talajban.
3. Alacsony hőfokú termikus deszorpciót 2-400 oC-on ex situ,
4. magas hőfokú termikus deszorpciót 5-700 oC-on ex situ, erre kialakított, az égés és termikus oxidáció kizárására alkalmas deszorberekben végzik.
5. A vitrifikáció 1200 oC-on mind ex situ, mind in situ alkalmazható, a talaj szilikátjainak megolvasztásával, a fémek üvegszerű szerkezetbe épülésével és a szerves (szennyező)anyagok pirolízisével jár. Alkalmazását hasznosítható termékek képzésével célszerű összekötni, pl kerámia térburkoló lapok, díszkavics.
a talaj mikroorganizmusai a mikropórusokban élnek, a talaj mikroszemcséinek felületén kialakult biofilmben. A talaj egy grammjában több millió, de nem ritkán több milliárd mikroorganizmus él; baktériumok, gombák, egysejtű állatok és algák. Ezeknek csak elenyésző hányada él a talaj víz-fázisában. A talajmikroflórafő feladata a talajba kerülő holt szerves anyagok bontása, mineralizálása, az elemek visszajuttatása a földi elemforgalomba (detritusz). A talajmikroflóra tagjai között jelentős szerep jut a fonalas baktériumoknak és a fonalas gombáknak, melyek domináns jelenlétét csak közvetett bizonyítékok alapján valószínűsítjük, mert kimutatásuk hagyományos mikrobiológiai módszerekkel még ma sem egyszerű, bár a modern DNS-technikák erre is jelenthetnek megoldást. A talajmikroflórat a baktériumok közül legnagyobb számban az Arthrobacter, a Pseudomonas, a Bacillus és az Azotobacter nemzetség tagjai valamint a N-körforgalomban szerepet játszó Nitrosomonas és Nitrobacter fajok alkotják. A fonalas baktériumok (Actinomycetales) közül a Streptomyces, míg a fonalas mikrogombák közül Aspergillus, Penicillium, Trichoderma és Cladosporium fajok fordulnak elő leggyakrabban, de több száz vagy ezer fajt is felsorolhatnánk, mint a talajmikroflóra alkotóját. A talajmikroflóra élő és/vagy elpusztult sejtjeit fogyasztják a következő trofikus szinten található állati egysejtűek (protozoa, pl. Tetrahymena és Colpoda fajok), a mészhéjúak (Testacea), valamint a csillósok (Ciliates). A talajban élő organizmusok, mint a talajökoszisztéma tagjai kölcsönösen hatnak egymásra, együttműködnek, anyagcseréjük egymásra épül, fajon belüli és fajok közötti szelekciók, kommenzalizmus, kooperáció, szimbiózis, kompetíció, amenzalizmus, parazitizmus, predáció játszódhat le közöttük. A növények gyökerén élő különböző gombáknak (a gyökérzóna mikroorganizmusai: mikorrhizagombák) különös jelentőségük van a víz és a tápanyagok felszívódásában játszott szerepük, valamint antibakteriális hatásuk miatt. szennyezőanyagok hatására a talajmikroflóra struktúrája megbomlik, az egyensúlyok felborulnak, irreverzibilis eltolódások jönnek létre, ami a talaj funkcióinak megváltozásához vezet, de a talajmikroflóranak köszönhetően a talaj képes alkalmazkodni a szennyezőanyagokhoz. A szerves szennyezőanyagokat megtanulják bontani és hasznosítani, ezzel a talaj minőségét is javítják: öngyógyítás. toxikus fémek esetében tűrőképesség (rezisztencia) alakul ki, amely a rezisztens fajok túlélését biztosítja ugyan, de a talaj veszélyességét, például emberre, nem csökkenti.
az adaptáció általános biológiai jelenség, egy populáció azon evolúciós változása, mely az élőhelyéhez való alkalmazkodást segíti. Általában több generáción keresztül zajló genetikai változások és és azt követő szelekciós folyamatok vannak a hátterében.
A mikroorganizmusok kis generációs ideje miatt az adaptáció, az alkalmazkodás a mikroorganizmus közösségekben gyorsabban zajlik le, mint a lassabban szaporodó más organizmusoknál.
A talajban élő mikroorganizmusok, elsősorban a baktériumok képesek hozzászokni szennyezőanyagok jelenlétéhez (tűrőképesség) és energiaforrásként való hasznosításához (biodegradáció). Szinte nincs olyan szennyezőanyag, amit a baktériumok előbb-utóbb meg ne tanulnának hasznosítani. A szennyezőanyagok hasznosítása a sejtek normális energiatermelési, biodegradációs, mineralizációs útvonalain zajlik és szinte mindig mikroorganizmus-közösségek végzik. A flexibilitás is a közösség tulajdonsága, hiszen a külső hatásokra szinte azonnal tud reagálni a közösségen belüli fajok eloszlásának változásával: a szennyezőanyagot tűrő és hasznosító fajok feldúsulnak a többiek rovására. Változékonyságuk további biokémiai és genetikai alapjai az adaptív enzimek szintézisének bekapcsolása szükség esetén, a mutációk, melyek száma határozottan megnő a szennyezett talajban és a horizontális géntranszfer, ami azt jelenti, hogy egy-egy hasznos gén mozgékony genetikai elemek segítségével átkerülhet a közösség más tagjaiba is, nem kell várni egy következő generáció átöröklésére. Nem túlzás azt mondani, hogy a környezet, a talaj mikroflórájának összessége jelenti a túlélést a Föld ökoszisztémájában ekkora szennyezettség mellett. Az ökoszisztéma mikroflórájának összes genetikai információját nevezik metagenomnak. Ez a metagenom ugrásszerű mennyiségi és minőségi változáson megy végbe egy szennyezett területen.
A baktériumok végtelen biokémiai és genetikai potenciálja jelenti az alapot a bioremediációs eljárásokhoz. aerob és anerob biodegradáción, kometabolikus biodegradáción, biológiai kioldáson, bioakkumuláción, oxidáción és redukción, mikrobiális termékekkel lejátszódó kémiai rekaciók révén csökkentik a baktériumok a környezeti kockázatot.
szárazföldi ökoszisztémák modellezésére szolgáló eljárás a SCM (Soil Core Microcosm = talaj magminta mikrokozmosz). Általában a xenobiotikumoknak a mezőgazdasági ökoszisztémákra gyakorolt hatását vizsgálják a segítségével.
Öszvér eljárás ez, olyan szempontból, hogy a talaj természetes eredetű, mert szabadföldről származik, onnan szállítják a laboratóriumba, hogy aztán szigorúan ellenőrzött körülmények között kísérletezzenek vele. Annak ellenére, hogy a talajunkban a természetes eredet miatt kezdetben megvan az egészséges talajra jellemző nagyfokú heterogenitás és ökológiai sokoldalúság, a laboratóriumi körülmények között az ökológiai rendszer összetettsége nagymértékben csökkenhet.
A mikrokozmosz élőlényei tehát a talaj származási helyétől függő módon, az eredeti ökoszisztémát tükrözik.
A tesztedény mérete egy magmintának megfelelő, 17 cm átmérőjű, 60 cm mély műanyagcső, amely zavartalan talajmintát tartalmaz. A magminta lefedésére az álló helyzetű műanyag hengerben lévő talaj tetejére homogenizált talajból fedőréteget tesznek, majd a talajjal töltött hengert egy belső szűrőréteggel ellátott Büchner-tölcsérbe helyezik. Általában a vegyi anyag 3 koncentrációját vizsgálják.
A Büchner-tölcsér összegyűjti a csurgalékvizet. A talaj locsolása és a csurgalékgyűjtés a vizsgálandó anyag adagolása előtt, majd minden további adagolás előtt történik.
A teszt időtartama 12 hét vagy több. A hőmérsékletet mérni és szabályozni szükséges. A megvilágítás és a locsolás a talaj eredetének megfelelően történjék.
Végpontként szinte végtelen számú lehetőségünk van. A csurgalék fizikai-kémiai-biológiai vizsgálata, a talajból vett minták összetett fizikai-kémiai-biológiai analízise, a kísérlet végén pedig a teljes talaj mindenre kiterjedő vizsgálata: fajok száma, eloszlása, biodegradáció, bioakkumuláció, biotranszformáció, stb.
a talaj fizikai, kémiai és biológiai jellemzői által megszabott minőség. Különböző szempontokból értékelhető: stabilitás - építés, alkalmasság növénytermesztésre - mezőgazdálkodás, élőhely funkció - ökoszisztéma, víznyerésre alkalmasság - hidrogeológia, erózióra, szikesedésre, sivatagosodásra való hajlam - ezek megelőzése, stb.
A talajszennyezettség szinte minden talajhasználat esetén értékrontó.
Újabb multidiszciplináris tudományterület a talajértékelés, mely a talajt összetett módon értékeli, illetve a talaj meglévő képességeihez, minőségéhez megfelelő használatokat, valamint a minőség megtartására vagy javítására alkalmas talajvédelmi és -javítási módszereket rendel.
a talaj szilárd fázisának vizes oldatokkal vagy emulziókkal történő mosását jelenti. Ilyenkor a talajvíz és a szilárd fázis között megoszló, de dominánsan a szilárd fázishoz kötődő szennyezőanyag mobilizálásáról van szó. Az in situ talajmosásnál tulajdonképpen a szennyezőanyagot a talaj szilárd fázisából a talajvízbe viszik át, amit aztán kiszivattyúznak, és a felszínen kezelnek, tehát a talajvíz ex situ kezelése a talaj szilárd fázisának in situ kezelésével van kombinálva. A mosást vízzel vagy vízben oldott adalékanyagokkal (híg sav, híg lúg, detergensek, komplexképzők, egyéb mobilizáló anyagok) végzik. Az eljárás csak akkor ajánlható, ha a talajvíz már eleve szennyezett, de olyankor is meg kell akadályozni a talajvízzel való tovaterjedést: állandó depresszió vagy résfalak alkalmazásával. A talaj in situ vizes mosását is lehet kombinálni a talaj vagy a mosóvíz hőmérsékletének emelésével, amely megnöveli a deszorpciót és az oldhatóságot. ex situ talajmosás alkalmazásakor az eredeti helyéről kitermelt talajt mossák. A szennyezőanyagokat a talajszemcsék felületéről vízzel, savas vízzel, felületaktív anyagokkal vagy kelátképzőkkel mossák le, általában reaktorokban. A kezelőreaktor lehet talajjal töltött oszlopreaktor vagy iszapreaktor, melybe a talaj vizes szuszpenziója kerül. A mosó reaktor a helyszínen is felállítható, így kezelés után a talaj azonnal visszatölthető eredeti helyére.
A talaj mosásánál a szennyezőanyagot a szilárd fázisból a vizes fázisba visszük át. A szennyezőanyag oktanol-víz, vagy szilárd-folyadék megoszlási hányadosától függően igen nagy mennyiségű mosófolyadék is keletkezhet, mely természetesen szintén kezelést igényel, amely külön technológiai ágon történik.
Gyakran alkalmaznak nyírófeszültséget a talajszemcsék felületéről történő szennyezőanyag lemosásához. A nagy sebességű vízsugár, vagy gőzborotva lesodorja a szilárd szemcsék felületére tapadt (adszorbeálódott, ionosan kötődött, stb.) szennyezőanyagot. A különválasztott mosóvizet alkalmas technológiával kezelni kell.
Az ex situ vizes mosást elsősorban üledékek és más szuszpenzió formájú hulladékok, iszapok, iszapállagú talajok kezelésére célszerű alkalmazni.
a háromfázisú talajban a makro- és mikropórusokat részben víz, részben levegő tölti ki. A telítetlen talajban a víz mozgását a gravitáció mellett a kapillárisok szívóereje befolyásolja. Ha a talaj mélyebb rétege száraz, akkor a kapilláris erők lefelé, a gravitációs erővel azonos irányba, ha a felső rétege száraz, akkor felfelé, a gravitáció ellenébe szívják a vizet. A telítetlen talaj pórusainak méreteloszlásától is függ (mikropórusok), hogy mekkora a víz és a levegő hányada. A kapilláris vízvezetést elsősorban a durva pórusok mennyisége határozza meg. A mikropórusok biofilmjeiben élnek és működnek a mikroorganizmusok, ide a víz diffúzióval jut be.
A talajvízszint feletti talajban a víz lehet higroszkópos víz, kapilláris víz és gravitációs víz.
A higroszkópos víz, a mikroszkopikus részecskéken szorbeálódik. Ez a víz erősen kötődik a talajszemcsékhez, és természetes erők, például a növényi gyökerek szívóereje nem elegendő eltávoltásához.
A kapilláris vízet a kapilláris erők tartják a szemcsék közötti mikrokapillárisokban. Ezt a vizet viszonylag könnyű eltávolítani, például a talaj kiszárításával. Ezt a vizet veszik fel a növények gyökerteik szívóereje segítségével. A szívóerő-maximum, − amit a növények ki tudnak fejteni a víz felszívás érdekében − által már nem felszívható víztartalom a talajban a hervadási pont. Ha ennél kisebb a talaj víztartalma, akkor a növények elpusztulnak, nem, tudnak vízhez jutni.
A gravitációs víz a makropórusokban a gravitáció hatására vándorol lefele. A felesleges, vagyis, amit nem tudnak megtartani a kapilláris erők, ilymódon lefolyik a talaj mélyebb rétegeibe, a talajvízig.
Ha a víz teljesen kitölti a pórusokat, akkor talajvízről és kétfázisú talajról beszélünk, ez a talajvzszint alatti talajra jellemző.
Szoros összefüggésben van a talaj textúrája, a hervadási pont, a vízkapacitás és a növények számára elérhető víztartalom. A vízkapacitás és a hervadási pont közötti vízmennyiség az un. felvehető víz. Kevés a felvehető víz a durva szemcseméretű homoktalajokban, a szemcseméret csökkenésével, illetve a vegyes szemcseméret-tartománnyal párhuzamosan nő a felvehető vízmennyiség. Egy maximum elérése után viszont lecsökken a felvehető vízmennyiség a finom szemcsés, anyagos talajoknál, ahol a talaj olyan erősen köti a vizet, hogy a növény nem tud versenyezni ezekkel a kötőerőkkel.
A szennyezőanyag szilárd és folyadék fázis közötti megoszlása telítetlen talajban nem egyensúlyi modell szerint történik, ezért szennyezőanyag megoszlási hányadosának (Kd) kísérleti meghatározása szükséges.
Az USA 1975-ben 12 talaj-rendet definiált. Finomítások és pontosítások után a rendszer 1999-re véglegessé vált.
A 12 rend a talajok nevezék-rendszere (Soil Taxonomy) szerint az alábbi:
Alfiszol: mérsékelten kilúgozott talajok, aránylag nagy termékenységgel. Főleg erdők alatt alakulnak ki, és van egy felszín alatti agyagfelhalmazódási szintje. Elsősorban a Föld mérsékelten nedves és félnedves régióiban találhatók, a jégmentes földterületek 10%-át foglalják el.
Andiszol: vulkanikus hamun képződő talajok, nagy üveg és amorf kolloid tartalmúak, allofánokat és vas-oxi-hidrátokat tartalmaznak.Átalában fiatal talajok, nagyon termékenyek, intenzíven művelhetőek. A jégmentes földterületek kb. 1%-át foglalják el. Főként a Csendes-óceánt határoló Tűzgyűrű mentén bukkannak fel, de megtalálható a Nagy-hasadékvölgyben, Olaszországban, Izlandon és Hawaii-n.
Aridiszol: arid és szemiarid területek (sivatagok, félsivatagok) talajai, a Föld jégmentes felszínének kb. 12%-át foglalják el. Nagyon kicsi a szerves anyag tartalmuk, kialakulásuk jellemzően vízhiányos állapotban történik. A korlátozott kilúgozódás gyakran azt eredményezi, hogy egy vagy több felszín alatti horizontban szuszpendált vagy oldott ásványok rakódnak le: szilikát agyagok, nátrium-, kalcium-karbonát, gipsz vagy oldható sók. A sófelhalmozódás a felszínen sóvirágzást okozhat.
Entiszol: olyan talaj, melyekben csak az A-horizont mutat fejlődést. Az entiszolnak nincs jellemző horizontja, és legnagyobb része nem tér el az anyakőzettől, ami lehet meg nem szilárdult üledék vagy kőzet. Az entiszol a második leggyakoribb talajtípus (az inceptiszolok után), a jégmentes földterületek 16-18%-át foglalja el. A legtöbb talaj a szilur szárazföldi növényzetének fejlődése előtt entiszol volt elkülönült talajhorizontok nélkül.
Geliszol: nagyon hideg éghajlaton jellemző talaj, a talajfelszín alatt két méterig tartós permafroszt (állandóan megfagyott) altalajt tartalmaz. Jellemző a krioturbáció folyamata, a váltakozó fagyás és felengedés.
Hisztoszol: főként szerves anyagokat tartalmaz, felső 80 cm-es rétegében a szervesanyag-tartalom 50%-nál nagyobb. A szerves széntartalom 12–18%. Többségük savanyú és növényi tápanyagokban hiányos, mert a tápanyagok kimosódnak a folyamatosan nedves talajból. Ott alakul ki, ahol gyorsabban képződik szerves anyag, mint ahogy pusztul. Ez akkor fordul elő, ha a korlátozott öntözöttség megakadályozza az aerob bomlást, és növényi és állati maradványok is megmaradnak a talajban. Így a hisztoszolok fontosak ökológiai szempontból is, mivel nagy mennyiségű szerves szenet tárolnak. Ha hosszú időn keresztül folytatódik a felhalmozódás, szén keletkezik. A jégmentes földterületek kb. 1,2%-át borítják. A legtöbb hisztoszol Kanadában, Skandináviában, a Nyugat-Szibériai-alföldön, Szumátrán, Borneón és Új-Guineán van. Kisebb területek találhatók Európa egyes részein, Oroszország távol-keleti részén, Floridában és más hosszú ideig mocsaras helyeken. A hisztoszolok általában nehezen művelhetőek a rossz vízgazdálkodás és a tápanyaghiány miatt.
Inceptiszol: minimális horizont fejlődést mutat, fejlettebb az entiszolnál, de nem annyira hogy más talajrendhez sorolhat legyenek. Nem tartalmaz vasat, alumíniumot, szerves anyagot vagy agyag-felhalmozódást. A jégmentes földterületek kb. 15%-át borítják, egészen meredek lejtőkön, geomorfológiailag fiatal felszíneken és ellenálló anyakőzeteken.
Molliszol: félsivatagitól a félnedves területekig előforduló talajtípus, tipikusan füves puszták talaja. Jellemző a vastag, sötét felszíni horizont, amit termékeny, mollikus epipedonnak is neveznek, és a hosszú idő során a növényi gyökerekből származó szerves anyagok berakodásának eredménye. A mollikus talajok fejlett szerkezetűek, lágyak, lazák, humuszban gazdag az A-szintjük. A molliszolok a legfontosabb és legtermékenyebb mezőgazdasági talajok közé tartoznak. A jégmentes földterületek kb. 7%-át foglalják el.
Oxiszol: erősen mállott talaj, főként trópusi esőerdők területén található, az Egyenlítőtől északra és délre eső 15–25. szélességi körök között. A jégmentes földterületek kb. 7,5%-át foglalja el. Kevés mállásálló ásványt és gyakran vas- és alumínium-oxidokban gazdag ásványokat tartalmaz. Jellemzője a rendkívül kis termékenység, ami a kismértékű tápanyag tartalék, az ásvány oxidok okozta magas foszfor visszatartás és gyenge kation-kicserélő képesség eredménye.
Spodoszol: savanyú talaj, jellegzetes felszín alatti humusz felhalmozódással, mely alumíniummal és vassal képez komplexet. Tipikusan durva szerkezetű anyakőzetből fejlődik, E-horizontja (eluviális) világos színű egy vörösbarna,humuszban és vasban gazdag spodikus horizont felett. Az ilyen formát az agyagszétesés (podzolosodás) eredményezi: az agyagásványok alkotóelemeikre bomlanak, kovasavra, alumíniumra és vasra, melyek a szerves anyaggal együtt a mélyebb rétegekbe mozdulnak el. A spodoszol gyakran tűlevelű erdők talaja hűvös, nedves éghajlatokon (tajgák), a jégmentes földterületek kb. 4%-át borítja.Gyenge termőképességű, mész hozzáadását igényli, hogy mezőgazdasági termelésre alkalmasak legyen.
Ultiszol: erősen kilúgozott savanyú erdőtalaj viszonylag kis termékenységgel. Nem tartalmaz karbonátokat, kevesebb, mint 10% mállott ásvány van a legfelső talajrétegben és kevesebb, mint 35% a bázis telítettség a talajban. A kalcium, kálium és magnézium kilúgozódik, felszín alatti agyagfelhalmozódási horizontja gyakran erősen sárgás vagy vöröses a vasoxidok jelenléte miatt. A jégmentes szárazföldek kb. 8%-át foglalják el.
Vertiszol: leggyakrabban fekete színű, de a szürkétől a vörösig terjedő színskálán mozoghat a színe az anyakőzettől és az éghajlattól függően. Magas kitáguló agyagásvány tartalmú. Az agyag könnyen megduzzad, ha nedves és összehúzódik, ha száraz. Minden éghajlaton megtalálható, gyakran füves puszták, szavannák vagy füves erdőségek meglelhetők, ahol mély repedések alakulnak ki, ha kiszáradnak. Rendkívül mély az A és B horizontjuk a talaj önkeverő képessége (duzzadás-összehúzódás) miatt. A jégmentes földterület kb. 2,4%-át foglalják el.
Ezek alatt a rendek alatt további taxonómiai egységek vannak, így: az alrendek, a nagy csoportok, az alcsoportok, a családok és végül a sorok.
Ahhoz, hogy ez az egységes osztályozás és nevezéktan valamint az ezen alapuló globális talajmenedzsment és szabályozás megvalósulhasson, létre kellett hozni a Referenciát, a "World Reference Base" (WRB) rendszerét, ami olyasmi mint az etalon.
A WRB-t a FAO és az UNESCO kezdeményezte és az UNEP és a Nemzetközi Talajtudományi Szövetség (International Society of Soil Science) is támogatta. Az 1980-ban indult project a talajosztályozás világméretű harmonizálását tűzte ki céljának.
Szerző által felhasznált források:
http://www.fao.org/nr/land/soils/soil/en/
http://soils.cals.uidaho.edu/soilorders/
http://en.wikipedia.org/wiki/USDA_soil_taxonomy
http://hu.wikipedia.org/wiki/USDA-talajtaxon%C3%B3mia
1. környezetvédelmi alkalmazású talajoltóanyag, starterkultúra: szennyezett talaj bioremediációja során alkalmazott, mesterségesen felszaporított, élő, működőképes mikroorganizmusokat tartalmazó készítmény. Olyan esetben alkalmazunk talajoltóanyag, starterkultúraot, amikor az endogéntalajmikroflóra nem megfelelő mennyiségű, összetételű vagy aktivitású, így a szennyezőanyag biodegradációját vagy más módon történő ártalmatlanítását nem képes elvégezni, ezért kiegészítésre, javításra szorul (bioaugmentáció). Alkalmazhatunk általános, szennyezőanyag-specifikus vagy a körülményekhez illeszkedő oltóanyagokat. Az általános talajoltóanyag, starterkultúra nem szelektív, a legtöbb biodegradálható szervesanyag bontását gyorsítja, biotenzideket vagy hidrolítikus enzimeket nagy mennyiségben termelő mikroorganizmusokat tartalmaz. A szennyezőanyag-specifikus talajoltóanyag, starterkultúraok egy adott szennyezőanyag vagy keverék bontására képes mikrobaközösséget tartalmaznak, pl. szénhidrogéneket, policiklikus aromás szénhidrogéneket, egyes növényvédő-szereket, klórbenzolt, klórfenolt biodegradációval vagy kometaboliz;mussal bontókat. Körülményekhez alkalmazkodó talajoltóanyag, starterkultúra a mikroaerofil, a hidegtűrő, a hőtűrő, az ozmotoleráns és az extrém pH-értékeket tűrő mikroorganizmusokat tartalmazó. Az talajoltóanyag, starterkultúrahoz általában tápanyag-kiegészítőket, biológiai hozzáférhetőséget növelő szereket, vitaminokat és adszorbenseket is szoktak adagolni. A talajoltóanyag, starterkultúra állhat a szennyezett környezetből izolált és egyenként felszaporított mikroorganizmusokból vagy azok utólagosan összeállított keverékéből, de talajoltóanyag, starterkultúraként alkalmazható jó bontóképességű mikroorganizmus-közösségeket tartalmazó szennyvíziszap, komposzt, aktív biodegradációt mutató talaj is. biotechnológiai cégek talajoltóanyag, starterkultúraok százait kínálják különböző típusú szennyeződésekhez. A szerek minősége és megbízhatósága nagy eltéréseket mutat. Alkalmazásukat megelőzően célszerű laboratóriumi kísérletekkel ellenőrizni a talajoltóanyag, starterkultúra hatékonyságát, mellékhatásait és kockázatait. Ma már genetikailag módosított, speciális képességű vagy nagyhatékonyságú mikroorganizmusok alkalmazására is mód van (pl. a Pseudomonas B13 baktérium törzs képes a klórozott és a metilezett aromások egy lépésben történő bontására), de ilyenkor a nagy kockázatok miatt részletes ökoszisztéma-vizsgálat és a génmanipulált sejtek alkalmazására előírt biológiai biztonsági rendszabályok betartása szükséges. Gyakori a ligninbontó, pl. fehérkorhasztó-gombák vagy a bazidiumos gombák alkalmazása klórfenolok, pentaklórfenol, PCBk, DDT, TNT kometabolikus bontására. A talajoltóanyag, starterkultúra és a talaj saját mikroflórájának kölcsönhatásait, együtt;működését, az alkalmazást megelőzően, részletesen vizsgálni kell, mert a túlzott mennyiségben vagy nem megfelelő összetételében alkalmazott oltóanyag háttérbe szorítja a őshonos (endogén, autokton) mikroflóra-tagokat, majd a tápanyagok és a könnyen bontható szennyezőanyagok felhasználása után olyan maradékot eredményeznek, amely a kiindulási helyzetnél rosszabb, kiegyensúlyozatlan helyzetet teremt.
2. mezőgazdasági alkalmazású talajoltóanyag, starterkultúra: a talaj minőségének, vitalitásának, termőképességének, szerkezetének javítására alkalmazott, általános vagy speciális képességű mikroorganizmusokat vagy közösséget tartalmazó talajoltóanyag, starterkultúra. Általános hatású talajoltóanyag, starterkultúra szerepe: a talajba kerülő holt szerves anyagok bontásának gyorsítása, kiegyensúlyozott talajélet biztosítása megfelelő arányú aerob és anaerob mikroorganizmus bejuttatásával vagy leromlott, tönkrement, talajkezelésen átesett talaj revitalizációja. Specifikus képességű talajoltóanyag, starterkultúra: a légköri nitrogén megkötésére önállóan képes baktériumokat tartalmazó talajoltóanyag, starterkultúra, melyet a talajra permeteznek, valamint a növényekkel szimbiózisban élő nitrogénkötő-baktériumok és mikorrhizagombák, melyeket közvetlenül a növényi gyökerekre vagy a gyökérközeli talajba (földlabdába) oltanak.
szennyezett talaj gyógyítása, vagyis a vegyi szennyezettségből adódó kockázatának elfogadható mértékűre csökkentése. Történhet spontán módon: öngyógyítással, természetes remediáció és/vagy emberi közreműködéssel, talajremediációs technológiák alkalmazásával. talajremediációra alkalmazhatunk fizikai, kémiai vagy biológiai technológiákat. A talajremediáció alapulhat a szennyezőanyag mobilizációján vagy immobilizációján. A technológiák a talaj mindhárom fázisát, a gáz, a folyadék és a szilárd fázis kezelését jelenti, együtt vagy egymást követően, ugyanazon vagy különböző technológiákkal. A talajgázok és a talajvíz kezelése a szokásos levegő- és víztisztítási eljárásokkal azonos. A szilárd fázis kezelése a szennyezőanyag mobilizálásával: gázelszívás, vízkiszivattyúzás, vizes, mosószeres, savas vagy lúgos mosás, szerves oldószeres extrakció, deszorpció, égetés, pirolízis, biodegradáció stb. vagy immobilizálásával történhet: fizikai, kémiai vagy biológiai stabilizálás, szilárdítás, termikus immobilizáció, vitrifikáció, stb. A bioremediációs technológiák a mikroorganizmusok vagy a növények átalakító, biodegradáló vagy bioakkumuláló tevékenységét hasznosítják, mérnöki, főként biomérnöki technológiák segítségével. Az ökomérnöki technológiák természetes közösségeket és természetben lejátszódó folyamatokat hasznosítanak. A talajremediáció történhet ex situ, azaz a talaj eredeti helyéről való eltávolítása, kitermelése után és in situ, azaz a talaj eredeti helyéhez rögzítve; ilyenkor a műveleteket (levegőztetés, mosás, hőközlés stb.) a talajban hajtják végre. A talajremediációt a szennyezett terület tulajdonságait és a területhasználatot figyelembe véve kell megtervezni, a megfelelő technológiát kiválasztani, használhatóságát a laboratóriumi és szabadföldi kísérletekkel bizonyítani, költség-haszon felmérésnek alávetni. A technológia saját kibocsátását és környezeti kockázatát a technológia alkalmazása közbeni és utólagos monitorozással kell követni. (Lásd még remediálási technológiák, remediáció, talajkezelés).
azok a talajremediációs technológiák melyek szóba jöhetnek egy bizonyos probléma (kibocsátás, szennyezett terület, stb.) megoldására. A döntés előkészítés során a problémára megoldás jelető technológiák összegyűjtését követően összehasonlító értékelést kell végezni. A sorrendiség megállapítása során különböző szempontok szerint lehet súlyozni és dönteni, így a műszaki, a környezetmenedzsment, területfejlesztés, gazdasági, társadalmi, szociális, és politikai szempontok figyelembevételével. Az összehasonlító értékelés alapján lehetséges a lehető legjobb technológia kiválasztása, a döntsé meghozatala arról, hogy melyik technológiát válasszuk egy szennyezettség felszámolására, egy vegyi anyag kibocsátásának csökkentésére, egy szennyezett terület remediálására.
több szempontból történhet:
1. Remediálási módszerek környezeti elemek szerint: levegő-, víz-, talajvíz-, talaj- vagy üledékremediálási módszer;
2. a talaj fázisai szerint: talajlevegő, talajnedvesség, talajvíz, talaj szilárd fázisa, különálló szennyezőanyag fázis, több fázis együttes kezelése, pl. telített talaj (talajvíz és szilárd fázis), teljes (telítetlen) talaj;
3. spontán lejátszódó folyamaton alapul-e vagy sem;
4. szennyezőanyag mobilizálásán vagy immobilizálásán alapul-e;
5. in situ vagy ex situ módszer-e vagy ezek kombinációja;
6. fizikai-kémiai, termikus vagy biológiai módszeren alapul-e, esetleg ezek kombinációján;
7. biológiai módszer esetén milyen mértékű beavatkozást tervezünk: NA (természetes szennyező;anyag-csökkenés), MNA (monitorozott természetes szennyezőanyag-csökkenés), ENA (intenzifikált természetes szennyezőanyag-csökkenés), bioremediáció, más módszerekkel kombinált bioremediáció.
talajsavanyodás az a folyamat, melynek eredményeképpen a talaj savanyú kémhatásúvá válik, azaz pH értéke pH 7 alá csökken. A savanyodás oka lehet a talajt alkotó kőzetben előforduló ásványok összetétele, péládul szilfid-ásványok jelenléte vagy intenzyv esőzés, mely kilúgozza a talajból a pufferhatású ionokat, (Ca2+), illetve azok utánpódlódásáról gondoskodó meszet.
A talajok savanyodásáért gyakran antropogén hatások tehetők felelőssé; így a túlzott műtrágya használat, ipari, bányászati hulladékok talajra lerakása, savas eső, kezeletlen savas elfolyó és csurgalékvizek, a talaj mész- és szerveanyag pótlásának elmaradása, stb.
szennyezett talajvíz felszínre szivattyúzást követő kezelése. A víznyerőkutak segítségével kitermelt szennyezett talajvizet a felszínen célszerűen megválasztott reaktorokban kezeljük a szennyezőanyag mennyiségének és minőségének függvényében. Illékony szennyezőanyagot kihajtással (sztrippelés) távolíthatjuk el a talajvízből, sztrippelőtornyokban. Biodegradálható szennyezőanyagokat bioreaktorban való biológiai kezeléssel távolíthatjuk el. Fényre bomló anyagot tartalmazó vizet hatékony hullámhosszúságú fénnyel megvílágított vékony rétegben, filmreaktorban kezelhetjük. A kémiai szempontból reaktív, vízben oldott szennyezőanyagot oxidáló, redukáló vagy kicsapószerekkel kezelhetjük, a szorbeálódó szennyezőanyagot pedig adszorbennsel töltött reaktorokon átvezetve. Tulajdonképpen minden ismert és bevált szennyvízkezelési módszert és berendezést alkalmazhatunk a kiszivattyúzott talajvízre is, természetesen fogyelembe véve a különbségeket, azt, hogy a szennyvízhez képest sokkal kisebb szervesanyagtartalommal és egyoldalú szennyezettséggel van dolgunk.
A kezelt vizet minőségétől függően felszíni vizbe vagy csatornába engedhetjük, esetleg visszavezethetjük a felszín alatti vízbe vagy a talaj megfelelő rétegébe.
A kiszivattyúzással összekötött talajvíz kezelés csak akkor hatékony, ha a szennyezőanyag valóban a talajvízben oldva van jelen a talajban. Ha a szennyezőanyag szilárd és vízfázis közötti megoszlása olyan, hogy az főként a szilárd fázishoz kötődik (nagy Kow), akkor vízzel történő kinyerés hatékonysága igen rossz lesz, a talaj szilárd fázisához kötött anyaghányad végtelen forrásként fog működni. A szerves szennyezőanyagoknál nem ritka, hogy megoszlási hányadosuk a szilárd és víz fázis között százezres nagyságrendű. Ez azt jelenti, hogy 100 000 rész anyag van a szilárd fázishoz kötve, amíg egy rész a vízben oldva. Ebből kiszámítva, egyenesúly esetén is 100 000 liter víz kéne egy kg szennyezett talaj szennyezőanyagának vízzel történő kimosásához. A helyzetet tovább rontja, hogy általában nem alakul ki egyensúlyi helyzet a talajban az áramló talajvíz és a talaj között. Aszennyezőanyagok szilárd fázisból átjutását a vízfázisba segíthetjük melegítéssel, felületaktív anyag alkalmazásával (tenzid), koszolvenssel vagy komplexképző anyagokkal, mint amilyenek a molekulárisan kapszuláló ciklodextrinek.
a talajvíz áramlása, mozgása a víztartó pórusaiban. Kiegyenlíti a beszivárgási különbségeket és a felszín alatti nyomásgradiensnek megfelelően áramlik a nyomáskülönbségtől és a víztartó porozitásától függő sebességgel. Egyes területeken állandó talajvíz-áramlási viszonyok jellemzőek, másutt a talajvízáramlás nagyobb feszíni vizek vagy felszíni lefolyások befolyása alatt áll. Az áramló talajvíz az oldott szennyezőanyagokat oldatként, csóva formában szállítja. A szemcsés vízadó réteg szennyezőanyaggal való telítéséig a fázisok közötti megoszlás (szűrés) csökkenti a csóva szennyezettségét. A csóva áramlása közben folyamatosan friss, még nem szennyezett telített talajjal találkozik, mely a csóva fejénél intenzív szennyezőanyag-csökkenést okoz a fizikai-kémiai és biológiai folyamatok eredményeképpen (természetes szennyezőanyag-csökkenés). Ha nagy a csóva, a belsejében nem folynak ezek a folyamatok, a felületen lezajló szennyezőanyag-csökkentő folyamatok hatása elenyésző az egész szennyezettséghez képest, ezért a természetes szennyezőanyag-csökkenést intenzifikálni kell (ENA).
A talajvíz áramlása befolyásolható, kutakkal, felszín alatti gátakkal, résfalakkal, kapukkal, áteresztő falakkal, melyek in situ kvázireaktorok részét képező elemekként, amelyek gátolják, irányítják, lassítják, vagy gyorsítják a felszín alatti víz áramlását. A kutak megnövelik nyomáskülönbséget két pont között, ezzel az megnő talajvízáramlás hajtóereje, központilag elhelyezett víznyerő kutakkal megakadályozható a szennyezett talajvíz távozása a szennyezett területről, felszín alá beépített terelőlemezekkel és kapukkal megfelelő útvonalra kényszeríthető a talajvíz, a szennyezett csóva, például a kezelést biztosító reaktív résfalra vagy passzív kezelést lehetővé tevő felszín alatti töltött reaktorba. Ezekkel a manipulációkkal viszonylag nagy szennyező csóvák is kezelhetőek in situ és biztosítható a szennyezett területről távozó talajvíz elfogadható minősége.
egy adott talajréteg (kőzetréteg) víztelenítése a talajvízszint csökkentésével mélyépítési, mezőgazdasági, bányászati célokból vagy szennyezett talaj/talajvíz kezelésével összefüggésben.
A. Munkagödrök víztelenítésében alkalmazott módszer: a talajvízszintet a munkagödör fenékszintje alá süllyesztik a munkagödör körül elhelyezett talajvízszint-süllyesztő kutakkal (kútsorokkal).
B. talajremediáció során különböző célokkal alkalmazunk talajvízszint-süllyesztést:
1. a szennyezőanyag tovaterjedésének megakadályozásáramegakadályo;zására,
2. szennyezett talajvíz depressziós kútban történő összegyűjtésére, felszínre szivattyúzás és a felszínen történő kezelés érdekében,
3. szennyezett talaj in situ átmosására szolgáló víz összegyűjtésére, a felszínre szivattyúzás ill. cirkuláltatás részeként,
4. talajvíz felszínén elkülönült rétegként úszó folyékony szerves szennyezőanyag kútban történő összegyűjtésére.
C. Egy adott mezőgazdasági területen a növénytermesztés szempontjából károsan magas talajvíz szintjének csökkentése, általában árokrendszerrel v. talajcsövezéssel (drénezéssel).
a talajvíz szintjét lesüllyesztő, általában ideiglenes, egyszerű szerkezetű kút. Erre a célra ritkán készül nagy teljesítményű egyedi kút, inkább egymáshoz gyűjtőcsővel kapcsolt kútsorokat v. kúthálózatot hoznak létre. Egyedi kutakból a vizet búvárszivattyúval v. a felszínen elhelyezett szivattyúval emelik ki; a kútsorokat összekötő gyűjtővezeték lehet a szivattyú (centrifugálszivattyú) közös csöve is, amely minden kút csövével légmentes kötéssel kapcsolódik. A talajvízszint sűllyesztő kút működése két fő elven képzelhető el:
1. a depressziós kutaknál a kút vize szabad felszínű;
2. a vákuumos talajvízszint sűllyesztő kútból a víz a benne lévő szívás miatt a talajfelszínen elhelyezett vákuumtartályba emelkedik. Szennyezett talajvizet csak megfelelő kezelés után, de szennyezetlen talajból kiemelt vizet is csak előzetes minőségi vizsgálatok után, az engedélyezési előírások betartásával szabad elhelyezni: csatornába, élővízbe, vagy talajvízbe.
a talaj (vízzel) telítetlen zónája, vadózus zónának is nevezik, háromfázisú talaj, melynek pórusait és mikropórusait részben víz, részben levegő tölti ki. telítetlen talajban a víz mozgását a gravitáció mellett a kapillárisok szívóereje befolyásolja. Ha a talaj mélyebb rétege száraz, akkor a kapilláris erők lefelé, a gravitációs erővel azonos irányba, ha a felső rétege száraz, akkor felfelé, a gravitáció ellenébe szívják a vizet. A telítetlen talaj pórusainak méreteloszlásától is függ (mikropórusok), hogy mekkora a víz és a levegő hányada. A kapilláris vízvezetést elsősorban a durva pórusok mennyisége határozza meg. A telítetlen talaj élővilága aerob, a levegő a makropórusokból, az oldott anyagok pedig a vízvezető mikropórusokból diffúzióval jutnak a mikropórusok biofilmjeiben élő és működő mikroorganizmusokhoz. A szennyezőanyagok aerob biodegradációja a telítetlen talajban folyik. A telítetlen talaj talaj adszorpciós kapacitása nagy, a szennyezőanyagokat kiszűri, megköti; ez védelmet jelent a felszín alatti vizek szempontjából. A szennyezőanyag szilárd és folyadék fázis közötti megoszlása telítetlen talajban nem egyensúlyi modell szerint történik, ezért szennyezőanyag megoszlási hányadosának (Kd) kísérleti meghatározása szükséges.
kétfázisú talaj, amelyre az jellemző, hogy a szilárd fázis valamennyi pórusát teljes mértékben folyadékfázis tölti ki tehát a telített talajban nincs gázfázisú levegő, legfeljebb vízben oldott. Szabad felszínű talajvíz esetén a talajvízszint alatti talajrétegekben, a telítetlen talaj alatt található. A talaj vízáteresztő képességét a hidraulikus vezetőképességgel (K) jellemezhetjük: telített talajon időegység alatt átszivárgott víz mennyisége cm/nap egységben. A K tényező a talaj fontos jellemzője; mind a talajkezelési technológiák tervezésénél, mind a szennyezőanyagok terjedésének alapvető paraméter, mely meghatározza az áramlási viszonyokat. A szennyezőanyagok nem csak oldódnak és áramlanak a talajvízben, de meg is oszlanak a szilárd és folyadék fázis között, a megoszlási hányadosuktól függő (Kd, Kp) mértékben. A vízben oldott anyaghányad a vízzel együtt mozog (migráció) a tiszta talajtérfogat fizikai, kémiai és biológiai szűrőhatásának kitéve.
Az élővilág a telített talajban anaerob vagy fakultatív anaerob. A redoxpotenciáltól függő anyagcserével és légzésformákkal rendelkező közösségek a telítetlen talaj aerob közösségéhez képest kevésbé intenzív anyagcserét folytatnak, tehát a szennyezőanyagok bontása általában lassabban vagy egyáltalán nem történik meg. Ugyanakkor, más, anoxikus vagy anaerob körülmények között biodegradálódó szennyezőanyagok csak a telített talaj által kínált redoxpotenciálokon és a hozzá tartozó mikrobiális légzésformák mellett bonthatóak.
levegő vagy oxigén injektálása, bevezetése a telített talajba (az aquiferbe) illékony komponensek kihajtása, sztrippelése céljából. Az illékony anyaggal szennyezett vízen átbuborékoltatott, szennyezőanyag-tartalmú levegő kezelése a felszínen történik.
A telített talaj biológiai célból történő levegőztetését a "biosparging" elnevezéssel illetik, szintén levegőbevezetés történik, de nem az illó anyag kihajtása, hanem a mikroflóra aktiválása céljából.
a termikus talajkezelési eljárások a fizikai-kémiai talajkezelési eljárások közé tartoznak, mégis érdemes őket külön csokorban tárgyalni a speciális előkészületek és alkalmazások, valamint a technológiai kockázatok miatt. Leggyakoribb termikus talajremediációs eljárások a termikus deszorpció, az égetés, a pirolízis és a vitrifikáció.
Ezek közül az alacsony hőfokú termikus deszorpció az a technológia, amelyiknél a hőmérsékletemelés széles skálája megengedi, hogy a technológia akár az ökoszisztémát nem károsító és/vagy biológiaival kombinált eljárások között is felmerüljön, hiszen pl. az in situ 5-10 oC-al megemelt talajhőmérséklet nagymértékben megnövelheti a deszorpciót és amellett a talaj biológiai aktivitásának is kedvez, tehát a bioremediáció intenzifikálásához vezethet. A klasszikus ®termikus deszorpciós technológia egy olyan ex situ talajkezelési technológia, amelynek hőmérséklete vagy 100 és 300 oC között mozog, ez az alacsony hőfokú termikus deszorpció vagy 300 oC-tól akár 600 oC-on is folyhat a szennyezőanyag forráspontjától függően, ez a magas hőfokú termikus deszorpció.
A talaj melegítése, néhány fok hőmérsékletemeléstől a talaj szilikátjainak megolvadását okozó 1200 fok fölé melegítésig terjedhet. A hőfokemelés függvényében a talajmikroflóra túlélési esélye csökken, a talajalkotók károsodása is növekvő mértékű, ezt figyelembe kell venni hőmérsékletemelést alkalmazó technológia tervezésekor, a kockázatok és hasznok mérlegelésekor.
a talaj textúrája a szemcseösszetételen, pontosabban a homok, az iszap és az agyag %-os arányán alapul. A talaj textúracsoportjait a domináns szemcseméret-frakció szerint nevezik el, eszerint homok- vályog- vagy agyagtalajokról beszélünk. Ezt módosítják a nem fő frakciók jellemzői, pl. homokos agyag- vagy iszapos agyagtalaj.
A textúracsoportot általában hároszögdiagramok segítségével határozzák meg a szemcseösszetétel alapján.
agyagtalajnál: agyag >40%; iszap <40%; homok <45%,
iszapos agyagnál: homok <20%,
homokos agyagnál: iszap <20%.
vályogtalajnál: agyag: 7-20%; iszap: 28-50%; homok: 23-50%,
homoktalajnál: homok >85%.
zagyreaktorban a talajt előzetesen nedvesíteni, illetve vízben szuszpendálni kell. Zagyreaktorban kezelést gyakran megelőzi a talaj vizes mosása és a durva, nem szennyezett frakció eltávolítása. A finom, szennyezett frakciót iszapnak is nevezik és emiatt a technológiát iszapreaktorban vagy iszapfrakcióban történő talaj vagy üledékkezelésnek. Üledékek kezelése közvetlenül kotrás és előkezelés után történhet.
A zagyreaktor előnyei, hogy homogenitást és intenzív kezelést biztosíthatunk a keveréssel, levegőztetéssel, injektálási és mintavételi lehetőséggel felszerelt reaktorokban. Ezek az előnyök, a biztonság és a homogén minőség kompenzálhatja a többletköltségeket.
Zagyreaktorban történhet fizikai, kémiai és biológiai kezelés. Fizikai kezelés a keverés, szitálás, osztályozás, ülepítés, flotálás, sztrippelés. A kémiai kezelések széles skálája valósulhat meg iszapreaktorban, így oxidáció, redukció, vagy bármilyen más kémiai reakció, vizes, savas, lúgos vagy szerves oldószeres extrakció, stb. Biológiai kezelés esetén aerob vagy anaerob körülmények mellett dogozhatunk. Az iszapreaktor aerob körülmények, vagyis megfelelő oldott oxigén koncentráció melletti működtetése többletköltségekkel jár, viszont anoxikus körülmények között általában lassúbb a biodegradáció, bár az is optimálható és intenzifikálható. A teljesen anaerob körülmények biztosítása esetleg speciális reaktort igényelhet. A biodegradáción vagy más biológiai átalakításon alapuló zagyreaktoros kezelés tervezésekor figyelembe kell venni a szennyezőanyag, mennyiségét és minőségét, a biológiai átalakítás anyagcsereútjait, a mikróbaműködéshez optimális körülmények biztosításának technológiai lehetőségeit, az időigényt és a költségeket. Lásd még iszapreaktorok.